Ekultúra - Agatha Christie: A titkos ellenfél
Agatha Christie a húszas évek legelején írta meg könnyed kalandkrimijét, mint ízig-vérig mai, aktuális történetet. Ma már múzeumi darab, de cseppet sem ódon: ebben a fordulatos regényben lépett színre először Tuppence és Tommy Beresford, a rokonszenves és mulatságos nyomozóházaspár.

Christie, a fiatal írónő 1920 februárjában megjelent első regényével, A titokzatos stylesi esettel hirtelen vált ismertté és elismertté: regénye nemcsak remekül eladhatónak, de sikeresnek is bizonyult, Hercule Poirot figurájának pedig nagy jövőt jósoltak. Christie azonban sohasem azt tette, amit elvártak tőle. Következő regényében, életműve másodszülöttjében, A titkos ellenfélben egészen új terepre kalandozott: fegyelmezett detektívregény helyett könnyed kalandkrimit írt, az aggályosan rendszerető és modoros Poirot helyett pedig megteremtette új főszereplőit, a bájos, vakmerő és legyőzhetetlen Tommyt és Tuppence-t, a kémek után nyomozó páratlan párost. A regény most új fordításban jelent meg az Európa Könyvkiadónál. 

A titkos ellenfél első olvasásra szabályos, régimódi kémtörténet. Születésekor, 1921-ben nagyon modernnek és meglepőnek hathatott már az első jelenete is, amely a süllyedő Lusitániára repíti az olvasót. Jane Finn, a szép és kedves amerikai árvalány titokzatos csomagot kap egy ügynöktől, hogy kijuttassa a süllyedő hajóról, s elvigye az amerikai nagykövetségre. Néhány oldallal később már Thomas Beresford, a leszerelt hadnagy és Prudence Cowley, az elbocsátott hadiápolónő első háború utáni találkozásának lehetünk tanúi. Eltelt jónéhány év, Jane Finn pedig – nyomtalanul eltűnt… Sosem érkezett meg a követségre, senkinek sem adta át a csomagot, márpedig tartalma, egy elhibázott háborús szerződéstervezet óriási politikai botrányt okozhat, ha rossz kezekbe kerül. Az ellenséges titkosszolgálat, főképpen az oroszok mindent megadnának, ha megszerezhetnék. A brit titkosszolgálat, főképpen rejtélyes vezetője, Mr. Carter szintúgy. Tommy és Tuppence pedig elkötelezetten és minden eszközzel elő akarja keríteni, pusztán mert hűek a hazájukhoz és szeretik a izgalmakat.

Ez a történetkezdet tucatnyi mulatságos, izgalmas, bonyolult és kedélyes kalandhoz vezet: álruhás kémkedéshez, titkos társaságok gyűlésének kihallgatásához, merész blöffökhöz, pimasz játékokhoz, titokzatos levelekhez és a történet váratlan csavarjaihoz.

A főszereplők többször is életveszélybe sodorják magukat, Christie pedig olyan ügyesen adagolja a meglepő fordulatokat és a jelentősnek tűnő szereplőket, hogy a legtöbb olvasó képtelen kitalálni a főgonosz, a rejtélyes kémszervezet angliai főnökének kilétét: ha el is jut két gyanús személyhez, sosem lehet biztos benne, melyikük is lepleződik majd le a kötet végén…

Második olvasásra azonban A titkos ellenfél is több mint egy átlagos, ódon kalandregény: igazi Agatha Christie. Tommy és Tuppence mulatságos és szerethető figurái például jóval maradandóbbak, mint a korszak íróinak más kémalakjai. S nemcsak azért, mert kitalálójuknak olyan kedvesek voltak, hogy ötven évvel később róluk írta utolsó regényét. Titkuk, hogy látszólag átlagosak: mint mi vagyunk. Tuppence-nek folyton pereg a nyelve, cserfes fiatal lány, aki rajong a ruhákért, kalapokért, finom villásreggelikért. Tommy igazi sportember, ötletes és nagyon jóérzésű. A háború utáni válság mindkettejüket rászoktatta arra, hogy a legnagyobb érték a pénz legyen számukra. Ám a könyv eseményei során kiderül, hogy bármilyen haszonelvűnek és cinikusnak tetteti magát Tuppence, valójában bátor, okos és romantikus természet, s bármilyen kevéssé eszesnek tartja magát Tommy, valójában lélekjelenléte segítségével remekül beválik nehéz helyzetekben, s igazi, nemes szíve van, csak ügyesen titkolja. Kettejük mindennapisága a legvérfagyasztóbb kalandot is hihetővé teszi.

A kötet másik erénye a hihetetlenül humoros, csevegő stílus. Christie-nek nem ez az utolsó kalandkrimije, hiszen A barna ruhás férfiban, a Chimneys titkában vagy A Hét Számlap rejtélyében ugyanígy amatőr fiatalok nyomoznak országos jelentőségű kémügyekben. A titkos ellenfélben a legarányosabb azonban a komoly és mulatságos jelenetek aránya és a legfrappánsabbak a fejezetvégek. Utolsóként megjegyzendő, hogy a főszereplőket megismerve egy kissé Agatha Christie és első férje, Archibald házasságába is beletekinthetünk, hiszen – ha nem is nyomoztak orosz kémszervezet után – ők is, a volt segédápolónő és a leszerelt pilóta, úgy élték házaséletüket a húszas években, ahogy Tommy és Tuppence fogja majd. Csak utóbbiak házassága és boldogsága örökké tart…

A könyvformában 1922-ben kiadott regény magyarul már 1930-ban napvilágot látott, az írónő művei közül harmadikként. Ideje volt azonban már, hogy friss, modern fordításban vehesse kézbe mindenki, aki meg szeretné ismerni a későbbi Beresford-házaspár első kalandját. Akik aztán boldogan éltek… míg bele nem keveredtek a következő nyomozásba, amely Bűnszövetkezetben címmel jelent meg nemrég.

A cikk elolvasható az Ekultúrán: Agatha Christie: A titkos ellenfél
Más Ekultúrás ajánlóim gyűjtőhelye: Az Ekultúra és én
Okos, könnyed, sziklaszilárd - Erle Stanley Gardner Perry Masonje
Erle Stanley Gardner népszerű hőséről, Perry Masonról, a zseniális ügyvédről manapság általában egy kép él bennünk. Az, amelyet Raymond Burr formált róla az 1957 és 1966 között 271 epizódot megért legendás fekete-fehér tévésorozatban, majd pedig abban a harminc tévéfilmben, amelyet 1985 és 1993 között vettek fel a kissé megőszült, ám továbbra is feledhetetlenül alakító Burr-rel Mason, és a régi sorozathoz hasonlóan Barbara Hale-lel Della Street, a hűséges titkárnő szerepében. Én azonban - bár nagyon szeretem ezeket a sorozatokat - még mindig keresem az ideális, valódi Perry Masont. Aki olyan, mint a könyvekben: sziporkázóan szellemes, merészen ötletes, és a könnyed külső mögött sziklaszilárd és megfélemlíthetetlen. E maratoni bejegyzésben róla lesz szó. Az alábbiakban igyekeztem átfogó képet adni, de egyetlen kötet megoldását sem írtam le, így nyugodtan olvasható a cikk bármelyik része.

A mesterjogász krimiszerző esete

Erle Stanley Gardner 1889-ben született, s kalandos ifjúság után vált ismert, bár nem különösebben jól kereső ügyvéddé, aki főképpen a kínai és mexikói közösségek érdekvédelmét vállalta. Ez nemes foglalatosság volt, de nemigen hozott a konyhára. Így Gardner maga sem tagadta, hogy amikor a húszas években novellákat kezdett megjelentetni különböző bűnügyi magazinokban, leginkább a pénzszerzés foglalkoztatta, nem pedig az, hogy nagy íróvá váljon. Első hősei között még nemcsak ügyvédek voltak: írt nyugati sheriffekről, városi nyomozókról, sőt, egy mestertolvajról is.

1933-ban aztán megalkotta legismertebb és legkiválóbban sikerült figuráját, Perry Masont, a kiváló ügyvédet, aki a Bársonyos karmok (The Case of the Velvet Claws, 1933), A morcos lány esete (The Case of the Sulky Girl, 1934) és A szerencsés lányok esete (The Case of the Lucky Legs, 1934) című regények megjelenése után a legolvasottabb krimiírók közé röpítette kitalálóját. Kiderült, hogy Gardner, hasonlóan a kezdetben szintén csak a Black Maskben, Argosyban és más legendás magazinokban publikáló Dashiell Hammett-hez, képes meghódítani a detektívregények olvasóit is. 1937-ben tehát felhagyott az ügyvédi gyakorlattal és teljesen az írásnak szentelte magát. Szigorú munkarendet kényszerített magára: a magyar Jókai Mórhoz hasonlóan megszabta, melyik nap mennyi időt fordít az írásra és mennyi szöveget kell "termelnie". Élete késői éveiben az írásról áttért a diktálásra, kéziratait több titkárnő gépelte folyamatosan. Ám ez nem lett volna elég a fantasztikus írói teljesítményhez, ami jellemezte: ahhoz zsenialitás is szükségeltetett.

Gardner negyven év alatt 86 Perry Mason-könyvet írt, melyek mindegyike teljesen egyedi, csavaros, körmönfont és bonyolult rejtélyre épült. A. A. Fair álnéven megteremtett egy kemény krimis magánnyomozó-párost, az értelmiségi, bagolybölcsességű, ám cinikus és kemény öklű Donald Lam és a bájosan szertelen és gátlástalanul táplálkozó Bertha Cool személyében, akiknek 29 kötetet szentelt. Végül a harmincas-negyvenes években, amikor Perry Mason épp sikerei egyik csúcsán volt, fővárosi ügyvédként rendre megtáncoltatva a regények lassú, igazságtalan, sablonos gondolkodású, s néha kínosan vidéki kerületi ügyészeit, Gardner kontrasztként 9 regényt írt Doug Selbyről, a D. A.-ről, vagyis kerületi ügyészről, aki zseniális volt, tisztességes, hangsúlyozottan kisvárosi, s minden alkalommal móresre tanította a korrupt, becstelen vagy nagydumás fővárosi ügyvédeket. E három regényvilág is megmutatja, mennyi pompás, eredeti ötlet és milyen hihetetlen fantázia lakozott Gardnerben. Ezen kívül azonban írt néhány "független" regényt is, amilyen például a megtévesztő címen magyarított, de nagyon élvezetes A ketyegő gyertya esete (This Is Murder, 1937). Továbbá írásaiban és cikkeiben folyamatosan népszerűsítette a bűnüldözés igazságosan és professzionálisan működő szerveit és modern megoldásait, valamint működtetett egy irodát, amely már lezárult ügyek felülvizsgálatát vállalta, s több esetben bebizonyította korábbi ítéletek igazságtalanságát, elítéltek ártatlanságát.

Személyesen működött közre abban is, hogy hősének, Perry Masonnek a kalandjai mozifilmmé, rádiódrámává, majd tévésorozattá válhassanak. Legendás döntése, amellyel ragaszkodott a tévéváltozatban Raymond Burr szerepeltetéséhez, sok rajongó számára teszi ma is rokonszenvessé. Gardner élete végén már hihetetlenül sikeres bestsellerírónak számított, a kritikusok és pályatársai azonban haláláig keserítették azzal, hogy nem tartották elég szépirodalminak elképesztően gyors menetű párbeszédekre és sok-sok suspense-re alapozott történeteit. Gardner első házassága, amelyből egy lánya született, nem sikerült jól, s hamar tönkrement, ennek ellenére az író sohasem vált el. Mégis teljes és boldog életet élt híres kaliforniai ranchán, Temeculában, amelyet 1931-ben vásárolt, s 1970-ben bekövetkezett haláláig otthonának tekintett. Végig mellette állt ugyanis igazi társa, Agnes Jean Bethell, a hűséges titkárnő. Az örökifjú szerelmespárnak még megadatott, hogy 1968-ban, Gardner feleségének halála után összeházasodjanak. Aki túl romantikusnak találja Perry Mason és Della Street évtizedeken átívelő szerelmi, "bajtársi" és baráti kapcsolatát, vajon mit szól a némiképpen titkos és a kor szokásai szerint törvénytelen kapcsolatban mintegy negyven boldog évet leélő, majd szerelmét nyolcvanévesen végre házasságra váltó Gardner történetéhez?

A tántoríthatatlan ügyvéd esete

Perry Mason azonban még sokkal lenyűgözőbb személyiség, mint amilyen Gardner valaha is lehetett. Természetesen elsősorban azért, mert regényalak. Másodsorban viszont azért, mert rendkívül hiteles, karakteres, jellegzetes szereplő, olyan valaki, akit szívesen ismernénk, ha valóban létezne, s akinek vannak jó és rossz tulajdonságai is, vagyis valódi, többdimenziós alak.

Amikor a Bársonyos karmokban először találkozhatunk vele, azonnal látható, milyen izgalmas is harcos és nyugtalan személyisége. Nagyon szereti a kalandot: örömmel vállal el minden olyan tiszta ügyet, ami érdekességgel, különlegességgel kecsegteti. Szigorúan az igazság és a becsület oldalán áll: képtelen arra, hogy meghamisítsa a tényeket csak azért, hogy a könnyebb úton érjen el sikert. Ráadásul elképesztő módon tud egyetlen problémára koncentrálni, és ha hisz valamiben, akkor azért makacsul, kitartóan és minden körülmények között kiáll. Ha ehhez hozzátesszük, hogy mindez egy olyan történetben derül ki róla, ahol ügyfele, egy magát ellenállhatatlannak képzelő hölgy folyamatosan hazudik neki, így először egy társasági botrányba, majd pedig - szánt szándékkal - egy gyilkosságba keveri bele az ügyvédet, érthető, miért lett Gardner már első Mason-könyvével hihetetlenül népszerű. Ellenállhatatlan figurát alkotott meg, aki rögtön egy elsőosztályúan csavaros, mégis végig világos és tényleges jogi alapon álló történetben aratott diadalt.

Mason igen jóképű: nagyon magas, széles vállú, karcsú csípőjű, hosszú lábú férfi, akinek egész megjelenése erőt sugároz. Az arca keskeny, kemény és markáns. Ha bajba kerül vagy védőbeszédet mond, tekintetét mereven előreszegezi, állát előrefeszíti, hüvelykujjait beleakasztja a mellénye ujjkivágásába (később, amikor változott a férfidivat, a nadrágja övrészébe a csípőjén), majd sarkán előre-hátra hintázva indít ellenállhatatlan verbális és észbeli támadást ellenfeleivel szemben. Igazi harcos, akinek a stílusa is lehengerlő tud lenni, akár egy faltörő kos. Ugyanakkor képes igen szelíd, visszafogott és megértő lenni azokkal, akik megérdemlik ezt, ha pedig megsértik, bántóan éles és cinikus módon vág vissza. Remek humorérzéke van, és kiválóan ért az iróniához: ezt a fegyverét főleg ostoba, primitív észjárású, vagy kifejezetten önző és dölyfös partnerekkel szemben veti be. Nyughatatlansága, állandó aktivitása abban is megnyilvánul, hogy sebesen és pattogóan beszél, és nagyon szeret utasításokat osztogatni, néha feleslegesen is. Amikor ideges és tanácstalan, mindenkit az őrületbe kerget azzal, hogy hatalmas menüket eszik végig jó étvággyal és nem hajlandó az adott ügyről beszélni. Ha pedig töpreng, folyamatosan járkál és igényli, hogy valaki (például a hűséges Della) végighallgassa a monológjait. Képes azonban mély érzelmekre is: barátait és munkatársait a legváratlanabb pillanatokban lepi meg őszinte és póztalanul kedves köszöneteivel, dicséreteivel. Ha valahol megjelenik, egyszerűen képtelen arra, hogy a háttérben maradjon: szereti a színpadias pózokat, a többségében tisztességes érzelmi manipulációkat és a nagystílű blöffölést, persze csak a jó ügyek érdekében. Ezekkel a hibáival azonban tisztában van, arra pedig mindig vigyáz, nehogy az ügyfelei elé tolakodjon: s ha véd valakit, sosem vágyik védencét elhomályosító figyelemre. Van néhány kedves modorossága, de alapvetően őszinte természet.

Bátor és mindig vállalja a kockázatot, ám a felelősséget is tetteiért. Kedvenc mondása, amelyet akkor hangoztat, ha a feje fölött összecsapni látszanak a hullámok: "Majd azon a hídon is átmegyünk, ha odaérünk." Ám ez nála nem a jövő iránti teljes közönyt jelenti, hanem azt, hogy folyamatosan töri a fejét az adott probléma megoldásán, s reméli, hogy a veszély serkentően hat majd a gondolkodására (és tényleg). Jó példa kockázat- és felelősségvállalására az egyik korai regény, amelyben egy nyitva álló szobában talál egy hullát, ám (tévesen) fontosnak tartja, hogy azt a folyosón már közeledő mások fedezzék fel, így bezárja a szoba ajtaját és kopogni kezd rajta, mintha csak épp akkor érkezett volna. A későbbiekben a történet egyik szereplője zsarolni kezdi a ténnyel Masont, bűnrészességgel vádolva. A könyv drámai csúcspontján, amikor Mason már majdnem rájött a megoldásra, úgy bújik ki a zsarolás alól (elve, hogy zsarolónak sosem szabad engedni...), hogy vallomást tesz a rendőrségen. Az ajtóról is. Ám mivel a rendőrség elé tárja a bűnügysorozat megoldását is, végül jól jön ki a helyzetből. Szintén sokat kockáztat A menekülő főnővér esetében (The Case of the Fugitive Nurse, 1954), amelyben a bíróság megsértésével vádolják és börtönbüntetésre is ítélik. Itt gyakorlatilag az utolsó szó jogán mondja el az elkövetett bűntett megfejtését, s ezzel egyúttal azt is bebizonyítja, hogy a bíróságot sértőnek ítélt állítása (miszerint jelenleg egy olyan gyilkossági ügyet tárgyalnak, melynek az áldozata nem is halt meg), igaz volt... Természetesen elkerüli a börtönt, sőt diadalt arat.

Gardner több alkalommal hasonló szituációba keverte hősét, de mindig teljesen más irányt adott a történet folytatásának. Úgy vélem, arra is ügyelt, hogy ha az egyik regényben Mason az igazság érdekében túlment egy határon, a probléma újra megjelenjen valamelyik következő kötetben, de más oldalról. Egy korai kötetben például Mason (vissza)él a lehetőséggel, hogy védence megtagadhatja a vallomást arra hivatkozva, hogy az bizonyítékot szolgáltatna ellene egy másik bűnügyben. Két későbbi könyv azonban bemutatja, hogy milyen következményei lehetnek egy olyan, szemellenzős védelemnek, amely így akarja a nyilvánvaló bűnöst megvédeni tettei következményétől (persze ekkor már zugügyvéd fondorkodásához kapcsolódik a taktika). Ugyanígy egy korai bűnügyben Perry Mason kicserél egy bizonyítékot (konkrétan egy élő papagájt), hogy biztonságba helyezze. A motívum (ismét állattal) egy másik könyvben is szerepel, itt azonban Mason később rájön, hogy hibázott, s nagy erőfeszítésébe kerül, hogy úgy vezesse a kikérdezés folyamatát, hogy ezt a bizonyítékot se a vád, se védelem ne hozza elő, így kicserélése végül felesleges és lényegtelen maradjon. Vagyis kiderül: a sorssal és az igazsággal nem lehet büntetlenül játszani, még a könyvekben sem.

Ami Mason minden mesterkedését igazolhatóvá teszi, hogy mindig hangsúlyozza, nehéz helyzetben van, amikor be akarja bizonyítani az igazságot. A vád időnként manipulációt is megengedhet magának, védelembe véve "elrejtheti" a tanúkat a tárgyalásig, míg a védelemnek azokból a tényekből kell "megélnie", amelyeket maga szerzett meg. Az az érdekes felfogás jelenik meg a könyvekben, hogy a jogi védelemnek nem az a lényege, hogy a védencet bármi áron felmentsék, hanem hogy az igazsággal mentsék fel (ehhez persze ártatlannak kell lennie, de Masonnek gyakorlatilag minden ügyfele az). Mason számos könyvben kirohanásokat intéz az olyan ügyvédek ellen, akik nem hagyják, hogy védencük elmondja a valóságot, hanem az eljárás tényeire hagyatkozva egy jól működő történetváltozatot tanultatnak meg ügyfelükkel, hogy így mentessék fel. Mason szerint ez kockázatos: az igazság ugyanis, bármilyen logikátlan legyen is, nem változik, míg a jól felépítettnek tűnő hazugságok utólagos konstrukciók és pillanatok alatt összeomolhatnak. Kiváló példa erre A lusta szerető esete (The Case of the Lazy Lover, 1947), amiben egy elképesztően logikus, remek hazugság vezeti félre az ügyészt és a védelmet is, ám Mason szerencsére bízik ügyfele első, teljesen logikátlan történetében. Így sikerül rájönnie arra, hogy azokkal a nyomokkal, amelyekből a szépen hangzó hazugságot kikövetkeztették, manipulált a valódi gyilkos, s furamód az ügy összes tanúja különböző okokból alkalmazkodott ehhez a hazugsághoz, így téve majdnem betonbiztossá a vád téves rekonstrukcióját. Pedig az igazság teljesen más, ráadásul pofonegyszerű, csak a sok utólag ültetett fától már alig látszik az eredeti erdő.

Mason számára nagyon fontosak az érzelmek, bár maga első ránézésre nem tűnik túl érzelmesnek. Az újdonsült asszonykában (The Case of the Curious Bride, 1934) nevetségesen fontoskodónak talál, s ezért akaratlanul is megaláz egy nőt. Később azonban a fél várost végignyomozza, hogy megtalálja, bocsánatot kérjen tőle és elvállalja az ügyét. A meseszép csaló esetében (The Case of the Fabulous Fake, 1969) ügyfele, egy tapasztalatlan lány óriási butaságokkal keveri magát bajba. Mason azonban látja naivitása mögött azt a nagy szeretetet is, amivel a lány öccse felé fordult, akit meg akart védeni. Így hatalmas türelemmel kisegíti minden zűrzavarból, amit a butaságai okoztak. A fuldokló kacsa esetében (The Case of the Drowning Duck, 1942) olyan nyomozásra kérik fel, amelynek az eredménye szétválaszthat egy remekül összeillő szerelmespárt. Mason azonban mindenben nekik szurkol, sőt, a fiatalembert még attól is megóvja, hogy gyilkosság gyanújába keveredjék. A jéghideg ujjak esetében (The Case of the Ice-Cold Hands, 1962) pedig ügyfele ostoba hazudozóként fordul hozzá, s kétszer is becsapja. Mason azonban felelősséget érez érte, s őt is mindenáron megvédi, végül sikert aratva. A gyengék, elesettek, magányosok és bajba kerültek mindig számíthatnak feltétlen, sok esetben ingyenes és nagyvonalú segítségére. Hitvallása, hogy ügyfelei a szerződés megkötésekor minden képességét, szellemét és testét, gondolatait és cselekedeteit is megszerezték maguknak, vagyis maximális védelmet, erőbedobást és önfeláldozást érdemelnek meg. Így Mason sosem adja fel az ügyeit és sosem hagyja cserben egyetlen ügyfelét sem.

Elmondható tehát, hogy az alapvetően történetközpontú regények, amelyek csúcspontja mindig - ahogy az első magyar Gardner-hirdetések írták - "a szenzációs főtárgyalás", nemcsak a remek párbeszédekre, a (tényleg) "lélegzetfojtó izgalmakra", a hihetetlenül lendületes történetszövésre és a minden esetben elképesztően eredeti cselekménybonyolításra alapoznak, hanem Mason jellemének, személyiségének teljesen elképzelhető, mégis valószínűtlenül izgalmas és megkapó ábrázolására is. Számomra ez a regények legfontosabb titka, amiért szívesen újra és újra kézbe veszem őket.

A megkért titkárnő esete

A regényekben öt állandó szereplő kíséri Masont. Gyakori ellenfele a beszélő nevű Hamilton Burger, a kerületi ügyész, aki magát teljesen pártatlannak látja, valójában azonban képtelen nem párharcként tekinteni a Masonnel közös tárgyalásaira. Nemcsak nyerni akar, hanem földbe is szeretné döngölni a védőügyvédet, így sokszor - igen szórakoztatóan - elragadtatja magát vagy eljárási hibát követ el. A korai regényekben hozzá illően mulatságos, ám Burgernél sokkal ostobább szereplő Holcomb őrmester, aki mindig egy lépéssel lemaradva liheg Mason nyomában. Hiába tartóztat le bűnösöket, Mason mindig bebizonyítja róluk, hogy ártatlanok, ezért Holcomb meg van róla győződve, hogy Mason tisztességtelenül játszik. Azonban Gardner e figurákat sem hagyta meg egysíkúaknak. Holcombról később már olyat is lehet olvasni, hogy valóságos hőstettet hajt végre (A hamis üvegszem esetében, The Case of the Counterfeit Eye, 1935): még meg is sebesül, igaz, azért, mert vijjogó szirénával érkezik meg letartóztatni a tömegben eltűnni akaró gyilkost... Burgert pedig több alkalommal is az menti meg a megszégyenüléstől, hogy Mason utat kínál neki ahhoz, hogy a vád elejtése után azonnal eljárást kezdhessen a valódi bűnös ellen. Fontos, hogy kettejük ellentéte nem gyűlöletre, inkább afféle kutya-macska barátságra épül.

Ám ez sem elég: Gardner A csendes társban (The Case of the Silent Partner, 1940) bevezette az okos, alázatos, igazi jó zsaru Tragg hadnagy figuráját, aki a buta Holcomb őrmesterrel ellentétben igazi szellemi vetélytársa Masonnek, ugyanakkor abszolút tisztességes, önkritikus és őszinte jellem. Talán a legjobb szerepe A molyrágta nerc esetében (The Case of the Moth-Eaten Mink, 1952) van, érdemes elolvasni - így hát egyáltalán nem igaz, hogy a Mason-regények a rendőrséget bugyuták csetlő-botló gyülekezetének ábrázolnák, hiszen az nem volna sportszerű.

A Mason oldalán álló szereplők között a korai regényekben még akadtak ügyészek és újságírók is, fokozatosan kialakult azonban, hogy legjobb barátja Paul Drake, a profi nyomozó, akinek az információszerzése gördülékennyé, hórihorgas, gólyalábú, gumiszerűen összetekerhető, a fotelbe ülve a karfákra felcsavarodó alakja és fanyar humora pedig mulatságossá teszi a történeteket. (Remek Mason és Drake ellentéte például A hamis üvegszem esetében, ahol a két barát ablakmosónak öltözve, kívülről közelíti meg egy tanú hálószobáját és így beszél a nővel, majd a rendőrség elől elmenekülve épp hogy be tudnak húzódni egy kiadatlan szobába. Drake a letartóztatásról retteg, Mason azonban lefekszik az ágyra és békésen elszunyókál.)

A Perry Mason-könyvek legfontosabb mellékszereplője azonban mindenképpen Della Street. A sugárzóan szép, fegyelmezett és intelligens lányról már az első kötetben kiderül, hogy igazi, önálló nő. Valaha gazdag családja a válság idején tönkrement, ő pedig titkárnői állást vállalt. Egyedül él egy barátságos, kis, egyszobás lakásban, szeret szépen, de nem feltűnően öltözködni, imád utazni, kedveli a jó könyveket, az állatokat, s - az életét is odaadná a főnökéért. Mason, akit Della negyven éven és nyolcvanhat köteten keresztül főnöknek szólít és magáz, kezdetben csak a tökéletes munkaerőt látja a lányban. Della még a gondolatait is kitalálja, tűzbe tenné érte a kezét, képes a nap bármely órájában benn teremni az irodájában, szívesen elkíséri nyomozóútjaira, sőt, arra is hajlandó, hogy az általa elrejteni kívánt állatokat és embereket is elszállásolja. Kiválóan ért a színjátékhoz (így nászutas feleségnek, gazdag lakástulajdonosnak, sőt, csekkekkel visszaélő szélhámosnak is ki tudja magát adni), legalább olyan vakmerő és ötletes, mint Mason, ráadásul bármikor szívesen meghallgatja az előtte mindig rendkívül őszinte arcát mutató, kétségbeesett vagy gondolatai közt rendet tenni képtelen ügyvédet.

A kapcsolat azonban egyre szorosabb lesz. Mason először csak arra szokik rá, hogy az irodába lépőket, legyenek nők vagy férfiak, véleményeztesse Dellával, majd később már mindenben kikéri a véleményét. A vonító kutya esetében (The Case of the Howling Dog, 1934) a kölcsönös rajongástól már eljutnak az első nagy, önfeledt ölelésekig, majd együtt járnak szórakozni és együtt utaznak vidékre is Az alvajáró húgának esetében (The Case of the Sleepwalker's Niece, 1936). A munkakapcsolat ott vált át valami egészen mássá, amikor A dadogó professzorban (The Case of the Stuttering Bishop, 1936) Mason egy félresikerült nyomozási próbálkozás során megmenti Della életét úgy, hogy még egy fegyverrel sem fél szembenézni a lány érdekében. A sánta kanári esete (The Case of the Lame Canary, 1937) az abszolút választóvonal: Mason ebben megkéri Della kezét. A lány azonban így válaszol: "Nem, nem, Perry Mason! Nem való magának a házasság! Túl intenzíven él! Túlzottan körülveszik a rejtélyek. (...) Most jól kijövünk egymással, ahogy vagyunk. De maga beültetne egy gyönyörű házba, mint feleséget. Aztán kerítene egy titkárnőt, hogy segítsen a munkájában. És mielőtt kettőig számolhatnék, maga már az új titkárnőjével osztozna az izgalmas élményekben, én meg teljesen kimaradnék az életéből. (...) inkább az életünk legyen közös, mint a bankszámlánk!" (Békés András fordítása) A későbbi regények így megmaradnak annál az állapotnál, hogy Della pusztán Mason titkárnője, ám párbeszédeik olyan játékosak, és inspirálóak, közös jeleneteikben annyi az összhang, hogy egyértelmű, az örök agglegény Mason és az örök dolgozó nő Della valamilyen különös, cinkos és titkos módon mégiscsak összekötötte az életét: együtt dolgoznak, együtt léteznek, s ezt örökebbnek és izgalmasabbnak tartják egy szokványos házasságnál. Mindig fiatalok maradnak és mindig rajonganak egymásért. Az olvasók pedig értük...

A furcsa fordítások esete

Gardner a hosszú évek során számos játékkal, újítással tette izgalmasabbá a Perry Mason-féle regényvilágot. Első regényei zárásában például mindig belekezdett a következő kötetbe. A Bársonyos karmok utolsó oldalain például megjelenik egy "elegánsan öltözött hölgy", aki "haragszik valamiért", "teljesen feldúltnak látszik", "úrileány, szinte túlságosan úrileány" - és már meg is ismertük a következő kötet, A morcos lány esete főszereplőnőjét. Nagy kedvencem, A házmester macskájának esete (The Case of the Caretaker's Cat, 1935) még szinte le sem zárult, amikor Mason ifjú munkatársa, Jackson már beszámol Az alvajáró unokahúgának esetéről (később valójában húga címváltozattal fordították le). A dadogó professzor ügyének befejezése után néhány perccel pedig már be is lép az irodába a hetvenéves idős hölgy, aki szivarozik, vagyis A harcias nagymama esetének (The Case of the Dangerous Dowager, 1937) címszereplője. Így egymás után felfalva a korai Mason-regényeket úgy érezhetjük, hogy az első tizenegy könyvet szinte egy lélegzettel kell végigolvasni addig, míg alaposan meg nem ismertük az ügyvédet és titkárnőjét, akik A sánta kanári esetének végén végre felfüggesztik a folyamatos és állandó munkát és elutaznak egy csodás, délszaki, világ körüli útra. (Amire mellesleg A házmester macskájának esete óta készültek, s ha Della Street fel nem rángatja Perry Masont a President Monroe nevű hajóra, akkor az ügyvéd még mindig az irodájában üldögélne és újabb ügyeket oldana meg...) A magyar kiadásokban sok gondot okozott Gardnernek ez a játéka. A régi fordításokban (Palladis, Nova) szorgosan szerepeltették ezeket a kedvcsinálókat (igaz, elég mókás, hogy a Novás A hamis üvegszem esete azzal az ajánlóval fejeződik be, hogy nemsokára kiadják a beharangozott A házmester macskájának esetét, ám azt végül a Palladis jelentette meg). A vonító kutya esetében még újra is közölték az előző kötet zárását, hogy az olvasó az új "eset" minden egyes mondatát megismerhesse. A modern, háború utáni kiadások azonban egyszerűen lehagyták ezeket a regényfarkakat, szépen megtörve a lendületet, amit az angol nyelvű kiadások olvasói átélhettek.

A késői regények újítása sok esetben szintén áldozatul esett a magyar kiadók lapspórlási kényszerképzetének. Gardner élete utolsó évtizedeiben minden alkalommal bensőséges ajánlásokat illesztett művei elé, amelyeket neves bűnügyi szakértőknek, orvosszakértőknek, államügyészeknek vagy rendőrtisztviselőknek címzett. Minden előszóban megemlített valakit, akit az olvasó példaképnek tekinthetett, s személyes hangon az illetőnek ajánlotta az új regényt. A meseszép csaló esetének bevezetőjében például Jack Cadman, az Orange megyei sheriffhivatal bűnügyi laboratóriumának igazgatója szerepel, aki új módszert dolgozott ki a vér alkoholszintjének gázkromatográfiás vizsgálatára. A vakszerencse esetét (The Case of the Phantom Fortune, 1964 ) Gardner dr. Shigeo Ogatának, a japán származású törvényszéki orvostani szakértőnek ajánlotta. Minden ajánlás megerősít bennünket, olvasókat abban, hogy bár a bűnügy csak a detektívregényben tűnhet mindig jó véget érő nyomozásos játéknak, ám a valóságban is nagyon fontos, hogy a bűnüldöző szervek a legmodernebb eszközök használatával eljussanak a valósághoz, a teljes igazsághoz, s így nyugalomban és békében élhessünk, bízva a törvény szerveiben. A legmeghatóbb talán a Perry Mason és a mostohalány titokzatos esetének (The Case of the Stepdaughter's Secret, 1963) ajánlása, amely egy környezete megbecsülését elvesztve, értetlenség és megvetés közepette meghalt megyei főügyésznek, az indián származású James Davisnek szól, aki szabályos karriergyilkosságot követett el, amikor nem volt hajlandó vádat emelni két állítólagos rendőrgyilkos ellen a harmincas években, amikor pedig mégis elítélték őket, lemondott. Csak halála után sikerült bebizonyítani (részben Gardner már említett irodája segítségével), hogy Davisnek igaza volt. Gardner meleg szavakkal dicséri bátor kiállását, posztumusz igazságot szolgáltatva neki. Ezek után a magyar olvasó csak sajnálhatja, hogy a legtöbb kötetből az efféle 2-3 oldalak rendre kimaradtak...

Gardner utolsó, de talán legfontosabb játéka az volt, hogy valamennyi címben a The Case of the..., vagyis a ... esete formulát alkalmazta. Ezzel nem állt egyedül a detektívregény-szerzők között, azzal viszont már igen, hogy a the szócska után mindig csak két szó szerepelt (Ady háromszavas címeinek megoldásához hasonlóan Gardner is előszeretettel használt kötőjeles jelentéstömörítő összetételeket). Ezek jópár esetben kifejezetten különös értelmű szerkezetet alkottak, s számos alkalommal alliteráltak egymással. Jó példa a mulatságos címre a  The Case of the Ice-Cold Hands (1962, A jéghideg ujjak esete), a The Case of the Shoplifter's Shoe (1938, A tolvaj cipőjének esete), vagy a The Case of the Careless Kitten (1942, aminél annyira kínálkozna Az óvatlan cica esete a fordításban, ehelyett azonban a Perry Mason és az eltűnt bankár esete címet kapta magyarul). Gyönyörűen és mulatságosan alliterál például a The Case of the Amorous Aunt (1963, A szerelmes nagynéni esete), a The Case of the Moth-Eaten Mink (1952, A molyrágta nerc esete) vagy a The Case of the Borrowed Brunette (1946, A kölcsönkért lány esete). Sajnos a magyar fordításban e játékok nagy részét lehetetlen visszaadni, ám érdekes módon Göncz Árpádnak sikerült egy eredetileg nem alliteráló címnél, így lett az 1947-es The Case of the Fandancer's Horse magyarul A legyező-táncosnő lovának esete, ami zseniális és teljesen gardneri.

A magyar változatok sajnos sok esetben nélkülözték a címjátékok komolyan vételét. Erre ugyanúgy akad régi, háború előtti, mint újabb példa is. A Gardner-könyvek első (és tulajdonképpen majdnem egyetlen) magyarországi kiadója, a Palladis egyazon évben, 1934-ben jelentette meg az első két könyvet. Érdekes módon a két kötet két fordítója közül Zigány Árpád tiszteletben tartotta a gardneri címet és A konok leány eseteként magyarította a The Case of the Sulky Girlt (később A morcos lány esete lett belőle). Dr. Fekete Oszkár azonban (egyébként elképesztően felületes és magyartalan) fordításában Bársonyos karmokat csinált a The Case of the Velvet Claws-ból. Érdekes a The Case of the Lucky Legs esete is, amelyet egyértelműen és nyugodtan le lehetett volna fordítani a - valóban furcsa, de annak is szánt - A szerencsés lábak eseteként. Benne ugyanis lábszépségverseny győzteseit vádolják gyilkossággal, a halott fürdőszobájában pedig valaki szerencsés lábakról kiabál... Ehelyett a háború előtti kiadásban A táncos lányok esete lett belőle, ami azért vicces, mert a lányok modellkednek és színésznők akarnak lenni benne, de még véletlenül sem táncolnak. Rubin Péter új fordítása pedig A szerencsés lányok esete címet kapta, aminek annyira nincs értelme, hogy már arra is gondoltam, egy utolsó tollvonással a lektor csinált a lábakból lányokat, esetleg elírásra gyanakodva... A legmodernebb fordítások sajátossága, hogy kétségbeesetten igyekezték bepasszírozni Perry Mason nevét a címekbe. Így lett a játékos The Case of the Singing Skirtből Perry Mason és a hosszú combú énekesnő esete (a a borítórajzolót pedig már csak ez a két erotikusan hangzó szó ragadta meg az egész regényből...), a The Case of the Stepdaugther's Secretből pedig Perry Mason és a mostohalány titokzatos esete. Utóbbi azért különösen idétlen, mert a regényben nincs semmi titokzatosság, épp pofonegyszerűnek és cáfolhatatlannak látszik egy gyilkosság ténye, a mostohalánynak viszont van egy titka - nem mindegy... De olyan remekül fordított könyv címével is tudnék vitatkozni, mint a Katona Tamás nevéhez fűződő A kölcsönkért lány esete (The Case of the Borrowed Brunette). A lányt ugyanis nem kéri kölcsön senki, hanem szabályos szerződéssel, fizetéssel felveszik, hogy személyesítsen meg valakit, vagyis kölcsönözze magát, személyét egy másik hölgy számára. Így bármilyen más szó, akár a kikölcsönzött, akár a kölcsönvett jobb lett volna, mint a végül a címben szereplő.

Az is érdekes, amikor a háború előtti fordítást a háború után egy az egyben kiadták újra, ám a címét megváltoztatva. Kosáryné Réz Lola elképesztően termékeny, és hihetetlenül értékálló krimifordításai nem meglepő módon túlélték korukat, sőt szerzőjüket is. Az ő nevéhez főződött a The Case of the Dangerous Dowager (szó szerint veszedelmes özvegy) fordítása is, amely A kártyás asszony címet kapta 1938-ban. Amikor a majdnem-új rendszerrel egy időben, 1958-ban a nevezetes Bagoly könyvek sorozatával végre újjászülethetett a magyar detektívregény-kiadás, elsőként jelent meg a regény, ugyanazon fordításban, ám ekkor már az egyébként igen találó A harcias nagymama esete címet viselte. Szintén Kosáryné fordította le A dadogó professzor esetét is 1937-ben, amelyet alig átnézett szöveggel a rendszerváltás után adtak ki újra. A Kolonel kiadónál azonban nyilván kicsi volt a címlap, mert a jellegzetes esete szó lemaradt a cím végéről, A dadogó professzor lett az új kiadás címe. Ebben az a különösen szép, hogy címben és a harmincas években fordított szövegben is van egy jelentős átírás: eredetileg nem dadogó professzorról, hanem dadogó püspökről szól a könyv! (The Case of the Stuttering Bishop) Talán sértőnek érezték volna, ha Ausztráliából egy idegességében beszédhibás egyházférfi érkezik meg a könyvben, ezért csináltak belőle egyetemi tanárt? Aligha deríthető már ki...

A kiadatlan könyvek esete

Mindenesetre a 86 Perry Mason-kötetből  36 jutott el Magyarországra is. A Palladis kiadó elévülhetetlen érdeme, hogy Agatha Christie-hez vagy Mignon G. Eberharthoz hasonlóan azonnal felfigyelt Gardner sikerére is: az 1933-as első és 1934-es második Perry Mason-könyv már 1934-ben a magyar olvasó kezébe került! Az effajta gyorsaság még a mai könyvkiadásban is ritka. Ráadásul az első tíz könyvet sorban, következetesen lefordították, megörvendeztetve az olvasókat azzal, hogy minden Gardner-könyvújdonság azonnal eljusson hozzájuk. (Csak A hamis üvegszem esetével kellett kivételt tennie a Palladisnak, mert annak a kiadási jogát megszerezte előlük a Pengős könyvei népszerűségéért vadul harcoló Nova, amely azonban több kötettel már nem folytathatta a Gardner-sorozatát.) 1941-ig a 17 eredeti könyv közül 14 megjelent magyarul, ezek közül 12 a Palladisnál (mivel a krimikiadásba inkább magyar szerzőkkel belekezdő legendás Kaland kiadó is kiharapott egy szeletet a sikerből A tolvaj cipőjének esetével).

A következő tizenhét évben azonban Gardnert hallgatásra kényszerítette a magyar könyvkiadás. Először mint amerikai szerző, később mint krimiíró volt méltatlan arra, hogy fordítsanak tőle. Az első új Gardner, de még régi fordítás - mint már írtam - A harcias nagymama volt. Az első újonnan készült magyar szövegű Mason-kötet A legyező-táncosnő lovának esete lett, amit Göncz Árpád fordított, zseniálisan. 1989-ig 17 könyv jelent meg Masonnel a főszerepben, ezek közül 13 volt magyarul korábban még ki nem adott regény. Ezek a korszak "két egyetlen" krimisorozatában, a Fekete Könyvek és az Albatrosz Könyvek között jelentek meg. A rendszerváltás után négy régi, többnyire háború előtti fordítást adtak ki újra, s 1999-ig további 9 új regény jelent meg nálunk az ügyvéd nyomozásairól.

Számomra érthetetlen módon azonban 1999, A guruló csontok esetének kiadása óta egyetlen újabb Gardner-könyv sem került be a magyar könyvpiacra. Nemcsak Perry Mason, de Doug Selby államügyész, a Cool-Lam nyomozópáros vagy Gardner kevéssé ismert más hősei sem találtak utat hozzánk.

Úgy vélem, Mason van olyan jó figura, és az egyszerűen letehetetlen, csavaros bonyolítású regények vannak olyan izgalmasak, hogy elkelnének magyarul. Gardner regényei rövidek, filmszerűen érdekesek, nyelvezetük közérthető, mégis van bennük valami olyan plusz - a hihetetlen tempó, a drámaian súlyozott, letehetetlenül izgalmas jelenetek, a viták izzasztó izgalma -, ami miatt ma is számot tarthatnak az érdeklődésre. Aki nem érzi szövegüket elég irodalminak, valószínűleg nem olvasta a harmincas-negyvenes évekből való, terjedelmesebb és részletezőbb köteteket, vagy ha ismeri ezeket, akkor - mint A morcos lány Sárközy Elga készítette változatát - olyan szlengesített, kevéssé eltalált stílusban magyarítva, ami elég messze áll e korai Gardner-kötetektől. Annak pedig, aki az utóbbi húsz év elképesztően ízléstelen, csiricsáré borítói alapján érdektelen ponyvának és divatjamúltnak tartja e regényeket, érdemes próbát tennie a beltartalmukkal: a Perry Mason és a hosszú combú énekesnő például jogtörténeti szempontból is izgalmas. Szóba kerülnek ugyanis benne különleges precedensek arra nézve, ha egy áldozatra ketten is rálőnek, de csak az egyik lövés okoz azonnali halált. Vajon a két gyilkos szándékú személy közül melyik miért vonható felelősségre e furcsa esetben?

Remélem, ahogy bekövetkezett a páratlan  és talán megjósolhatatlan Agatha Christie- és Maigret-reneszánsz, úgy egyszer felragyog újra a Gardner-regények napja is. Mindenesetre ha valaki mostanában Mason-sorozatot indítana, kérem, keressen egy lelkes, akár ingyen dolgozó fordítót, mielőtt szó szerint újraszedve kiadja dr. Fekete Oszkár szövegváltozatait.

Perry Mason többet érdemel! Mi pedig megérdemelnénk egy klasszikus Mason-szériát!

Link
Erle Stanley Gardner detektívregényei magyarul
Ekultúra - E. D. Biggers: Charlie Chan folytatja
Charlie Chan, a folyton mosolygó, rendkívül udvarias és igencsak kövér kínai nyomozó a klasszikus detektívregény történetének egyik legjellegzetesebb figurája. Bonyolult esetei megoldása során kalauzai: az alázat, a megfontolt bölcsesség – és a kínai közmondások.

Charlie Chant, a honolului rendőrség nyájas, türelmes és bölcs nyomozóját Earl Derr Biggers (1884-1933) amerikai író, újságíró találta ki a húszas években. Ekkor már tíz éve jelentek meg könyvei, elismert szerzővé azonban csak a kedves és alázatos kínai detektívfelügyelő megalkotása tette. Charlie Chan egy csapásra híressé vált, kalandjairól azonnal filmeket forgattak (csak a második világháború előtt több mint negyvenet), s rádiójátékok, képregények örökítették meg nyomozásait. Maga Biggers rövid élete során mindössze hat könyvet írt Chanról: ezek közül jelentette meg most az ötödiket a K. u. K. kiadó gyönyörű, új köntösben.

A Charlie Chan folytatja első felében Chan régi jó barátja, egy hamisítatlan angol detektív, Duff felügyelő ered a szinte megfejthetetlen rejtély nyomába. A dr. Lofton által vezetett divatos világ körüli túrák egyikén rejtélyes gyilkosságsorozat veszi kezdetét. Mr. Drake, a jószívű, kissé nagyot halló nagyapa csak az első áldozat, akit egy ködös éjszakán, a londoni Broome’s Hotelben gyilkolnak meg. Jut egy haláleset Nizzába, egy San Remoba… és a sornak még nincsen vége. Vajon ki lehet a titokzatos gyilkos? Az ájulási rohamokkal küzdő ügyvéd? Az ideges milliomos? A barátságos fakereskedő? A csiszolatlan modorú, de kedélyes egykori chicagói gengszter? A kiállhatatlan útitárs? A lelkes amatőr fényképész? Az ideges szerető? A szélhámos? A titkár? Vagy valaki más?

Miközben Duff felügyelő nyomoz, s alaposan meggyűlik a baja szíjakkal, kulcsokkal, zsebekkel, levelekkel, liftekkel, az idővel és az egyre aggodalmasabb utasokkal, hajlamos arra, hogy úgy érezze, igaza volt Charlie barátjának, amikor azt mondta: „A megoldás mosolyogva mindig melletted sétál.” Mielőtt azonban összetalálkozhatna a megfejtéssel, ellene is merényletet kísérelnek meg. Szerencse, hogy a hajó épp Hawaiin jár, így a Honolulutól San Franciscóig tartó út alatt a tengerre szálló Chan ráakadhat a könyörtelen gyilkosra az utazók között.

Charlie Chan volt a krimitörténelem talán első olyan kínai szereplője, aki nem a rossz oldalon állt. 1925-ben, amikor E. D. Biggers megjelentette róla The House Without a Key (Charlie Chan színre lép) című első regényét, az európai és amerikai detektív- és kalandregényekben feltűnő kínaiakat leginkább csak erős és kevéssé hízelgő sztereotípiákat használva mutatták be: lusta, korrupt, „pogány” és titokzatos bandafőnökökként, kétszínű, hazug és gyáva gyilkosokként vagy legjobb esetben is életidegen, túlfinomult, magukat műkincsekkel és nem barátokkal körülvevő kapzsi remetékként. Már annyira szokássá vált a rosszul felépített bűnügyeket a történet végén gyorsan egy ópiumszívó, gonosz kínai nyakába varrni, hogy az S. S. Van Dine és más neves krimiszerzők által összeállított detektívregény-írói szabálykódexek egyenesen megtiltották a jó ízlésű alkotóknak, hogy kínai bűnözőket szerepeltessenek.

Ezzel szemben Charlie Chanról mindenkinek hatalmas termete és nyájas, alázatos, őszinte mosolya jut eszébe először. Nemcsak zseniális megfigyelő és remek következtető, de türelmes, kitartó, önironikus és szerény is. Duff felügyelő nyomozásába sem avatkozna bele (ahogyan ő mondja szeretetreméltóan: „Adhat a szúnyog az oroszlánnak tanácsot?”), ám amikor épp az ő irodájában éri lövés barátját, kérésére folytatja a nyomozást, s meg is találja a gyilkost. Mindebben állandó segítségére vannak a kínai közmondások. Megfontoltan és aprólékosan kutatva keríti be a bűnözőket, tudva, hogy egy kínai megérzése nem lenne elég az angolszász bíróságnak, s csak a bizonyítékok megszerzése után leplezi le az elkövetőket, mivel: „megvan a maga ideje a halászásnak is, és meg a háló szárításának is.” Ráadásul humorérzéke sem hagyja cserben soha. Ahogy a Charlie Chan folytatjában mondja, egyúttal figyelmeztetve a gyilkost is: „együgyű és ostoba vagyok, az igaz, de az ilyen emberekre az istenek jobban vigyáznak. Kárpótlásul sokszor váratlan szerencsét zúdítanak a nyakába. Vigyázzanak, mert bármely pillanatban nyakamba zúdulhat a szerencse.”

Charlie Chan 1930-ban íródott ötödik nyomozása, amely most a harmincas évek magyar fordításának (A sárga detektív) felfrissítésével jelent meg, minden krimirajongó könyvespolcán helyet kér magának. Hány olyan detektívtörténet van még, amelyben a gyilkost egyetlen szava leplezi le a kiváló detektív előtt?

A cikk elolvasható az Ekultúrán: E. D. Biggers: Charlie Chan folytatja
Más Ekultúrás ajánlóim gyűjtőhelye: Az Ekultúra és én
Megjegyzés: a regényt nagyon szeretem, e megjelentetésével kapcsolatban azonban komoly fenntartásaim vannak, amelyekről itt írtam: Fordítunk vagy átirkálunk? - Charlie Chan folytatja. Ahogy ebből a blogbejegyzésből is kiderül, a fenti idézeteket Mihályfi Ernő fordította.
A képek a Terebess oldaláról származnak, ahol ezek a kerekded kínai vázák, amelyek Charlie Chant juttatják az eszembe, meg is vásárolhatók: itt, itt, itt és itt.
Az összes Charlie Chan-könyv magyar címeinek és fordításainak felsorolását itt találod: E. D. Biggers Charlie Chan könyvei
Ekultúra - Agatha Christie: Bűnszövetkezetben
Agatha Christie kevéssé ismert könyve, a Bűnszövetkezetben az életmű egyik mostohagyermeke. Pedig érdemes rá felfigyelni. Krimirajongók jól felépített rejtélyeket találhatnak novelláiban, ínyenc olvasók élvezhetik a századelő detektívregényeinek fordulatait parodizáló részleteket, akik pedig nosztalgiát éreznek a bubifrizurás, bohókás, viharos húszas évek után, akár egy korabeli kémfilm londoni díszletei közé is odaképzelhetik magukat a Beresford-házaspár oldalán.

Néhány évvel vagyunk azután, hogy a vörös üstökű, kedves humorú, bátor Thomas Beresford, vagyis Tommy és a gyakorlatias, ötletes és elbűvölően kalandvágyó Prudence Cowley, vagyis Tuppence megfejtették A titkos ellenfél rejtélyét, s leleplezték minden idők egyik legveszedelmesebb bűnözőjét. Azóta összeházasodtak, s boldogan élték a vidám és modern húszas évek mindennapjait – míg rájuk nem köszöntött az unalom. Tuppence már ott tart, hogy kétségbeesésében vesz még egy kalapot, hacsak be nem esik az ajtón egy igazi hulla, ahogy a rémregényekben szokott…

Holttest helyett azonban atyai jóbarátjuk, Mr. Carter érkezik meg, s arra kéri az egykori Ifjú Kalandorokat, hogy ismét legyenek segítségére egy szigorúan bizalmas, de nem hivatalos nyomozásban. A Titkos Szolgálat nem sokkal korábban leplezett le egy magándetektívet, Theodore Bluntot, aki különböző információkat és államtitkokat gyűjtött be és adott tovább az orosz kormány számára. Tommy és Tuppence új feladata, hogy vegyék át a céget, a Nemzetközi Nyomozó Irodát, lessék a kék borítékban érkezett üzeneteket, s főképpen várják a titokzatos ügyfelet, az ellenséges kémszolgálat nagyágyúját, aki feleségét kerestető sertéskereskedőként fog jelentkezni, s megemlíti majd a tizenhatos számot… Természetesen – Tuppence nagy örömére – addig is mindenféle izgalmas nyomozásokban vehetnek részt, hiszen Mr. Carter szerint különösen fontos annak a látszatnak a fenntartása, hogy Blunt Nyertes Nyomozói tovább dolgoznak, épp úgy, mint eddig.

Az olvasóra tehát vár tizenhét rejtelmes, lazán összefüggő novella többek közt Sessle kapitány meggyilkolásáról, aki a golfpályán halt meg, szívében egy női kalaptűvel; egy gyöngylopásról, amelyben szerepet játszhat a fürdőszobakilincs; egy igazi poltergeistről, ahol a kopogó szellem egy örökség megtalálásához vezeti el a nyomozókat; egy titokzatos tolvajlásról, amelynek a nagykövet csizmái estek áldozatul, s még további tíz bűnügy gyilkosságokkal, gyilkossági kísérletekkel, eltűnt személyek keresésével és alibikergetéssel.

Aki pedig nemcsak a krimit, hanem a detektívregények hőskorszakának klasszikusait is szereti, külön örülhet. Tommy és Tuppence ugyanis szórakozásból valamennyi eset kinyomozásához másik nagy detektív bőrébe bújik. A mérgezett fügés szendvics rejtélyét Tommy A. E. W. Mason franciásan logikus Hanaud felügyelője, Poirot egyik ősmintája képében deríti fel. A pénzsimító hamisítók nyomába Edgar Wallace Igaz Embereit utánozva ered a házaspár. Az egyik kémnovellában mintha az elvetemült német bérgyilkos, a rettegett Tuskólábú is feltűnne… Amikor pedig Tommy a krimitörténet első vak nyomozójának, a Clinton H. Stagg által kitalált Thornley Coltonnak álcázza magát, hamarosan az életét menti meg a szemkötője.

A bravúrosan burjánzó párbeszédek nemcsak szórakoztatóak, de Christie Beresfordék csevegése ürügyén utánozza szinte valamennyi népszerű kor- és pályatársa írói stílusát is, s szerepelteti gyakran használt trükkjeiket. Mint az utánozhatatlan hangulatú Alak a ködben című elbeszélésben, ahol szinte várható, hogy Brown atya is mindjárt megjelenik a gyilkosság helyszínén. A záró rejtélyhez maga Hercule Poirot adja a megoldás módszerét: a kis szürke agysejtek megmozgatását. Magyarként mégis A sunningdale-i rejtélyre lehetünk a legbüszkébbek: ebben ugyanis Tommy a magyar származású írónő, Orczy Emma hősét alakítja, az Öregembert a sarokban.

Tommy és Tuppence könnyed kalandjai egyszerre olvashatók stílusjátéknak és szabályos detektívtörténeteknek. Izgalmasak lehetnek krimiimádóknak, rejtélyfejtőknek, de azoknak is, akik szeretik az irodalmi játékokat. Meglepetés érheti azokat is, akik ismerik a kötet első magyar kiadását No. 16 címen. Az új fordítás ugyanis nemcsak szellemesebb, kellemesebb és irodalmibb, de sokkal teljesebb is: a régi változatból hiányzik majdnem egy egész fejezetnyi szöveg s a krimis utalások mintegy háromnegyede is, vagyis épp a könyv veleje. Így a Bűnszövetkezetben azoknak is új élmény, akik már mindent tudni véltek a Beresford-házaspárról. Ajánlott kötet – mindenkinek.

A cikk kissé rövidített formában elolvasható az Ekultúrán: Agatha Christie: Bűnszövetkezetben
Más Ekultúrás ajánlóim gyűjtőhelye: Az Ekultúra és én
Az örök öregkisasszony - Miss Marple
Mindenki ismeri Agatha Christie legbájosabb és legmeglepőbb hősnőjét, a csodálatos vidéki vénkisasszony-nyomozót, Miss Marple-t. Mindenkinek megvan a maga képzeletbeli Miss Marple-figurája is, amelyben csak néhány elem közös biztosan: a hófehér haj, csipkék itt és ott, a kötögetés és a pengeéles ész, amellyel az idős hölgy kiismeri maga körül a világot és a gyilkosokat.

Számomra az egyik meglepetés (sok-sok Miss Marple-kötet felnőtt fejjel való sokadszori újraolvasása után) az volt, hogy felfedeztem, a törékeny és finom öregkisasszony - magas. Oly sokszor elolvastam már a róla szóló leírásokat a kötetekben, valahogy mégis sokáig egy apró vénkisasszony élt az emlékeimben... A Magyarországon is legkedveltebb angol sorozatban Joan Hickson jellegzetes, madárszerűen félrebiccent fejjel, kissé összeszorított szájjal, elmélázó, elelmélkedő, mégis okos pillantással ábrázolta a leggyakrabban. Holott érdekes módon Miss Marple a könyvekben nagyon is tevékeny, mozgékony: folyton jár a keze, köt, horgol, magyaráz, madarat les, s folyamatosan cseveg és csicsereg közben. Más képet adott a Marple sorozat első címszereplője, Geraldine McEwan, aki hervadtsalátalevél-kalapjaiban kevéssé előkelő, viszont jó strapacipőin mindenhová el- és mindenbe belegyalogoló kotnyelesen kíváncsi kisasszonyt formált belőle. Ezzel ellentétben a könyvek Miss Marple-je általában kínosan elegáns, még hallgatózva vagy bevásárlótáskával a karján is igazi úrihölgynek látszik. A jelen Marple kisasszonya, Julia McKenzie töltöttgalamb-szerűen testes, Miss Marple-hangja pedig kissé éles, ellentétben a regénybelivel, aki vékony és mindig finom hangon beszél. Tulajdonképpen akármilyen messze mennénk vissza az időben a megelevenített Marple kisasszonyok sorában, mindegyikükben lenne valami Marple-szerű (még a harsány és férfias Margaret Rutherfordban is, például a merész ötletesség), ám egyikük sem tekinthető tökéletesnek. Talán, mert Miss Marple köznapi különlegessége szinte eljátszhatatlan feladat...

Milyen is a bájos öregkisasszony? A legjobb leírást az utolsónak kiadott történet, a Szunnyadó gyilkosság nyújtja róla: "Magas, vékony, csinos öreg hölgy volt, arca rózsás, a szeme kék, a modora pedig igen megnyerő. Szemében időről időre vidám fények villantak." A Nem csalás, nem ámításban elegáns: "Meglehetősen ósdi fekete ruhában, nagy bevásárlócekkerrel jött, és hamisítatlan úrinőnek látszott." Egy évvel korábban, a Gyilkosság meghirdetve című kötetben kissé komikus és nagyon koros. "Egy nagyon-nagyon öreg néni: a haja hófehér, rózsaszínű arca csupa ránc, és körülötte mindenütt bolyhos gyapjú. Gyapjú a válla körül, csipkés kendő formájában, és gyapjú az ölében, mert éppen kötögetett: egy réklit, mint kiderült. (...)  A vártnál sokkal jóságosabbnak látszott, és sokkal öregebbnek. " A nyolc évvel korábbi Nem zörög a harasztban is fáradhatatlanul köt, ám nincs belefeledkezve a kézimunkába, még látszólag sem: "már befejezte a bolyhos holmi kötését, és most horgolni készült, kezében horgolótűvel és gombolyaggal. (....) Aztán, mintha érezte volna, hogy ezt várják tőle, félretette a horgolást, és szelíd, vénkisasszonyos előadást tartott a gyilkosság természetéről." Természetesen "finom, öreges hang"-on, "szelíd, komoly arc"-cal. Neele felügyelő (és a többi szereplő) felnéz rá az Egy marék rozsban: "magas idősebb hölgyet látott régimódi tweedkosztümben, kötött sállal és tolldíszes filckalapkában. (...) terjedelmes kézitáskát tartott". Az első Miss Marple-regény elején Clement tiszteletes még kevéssé látja vonzónak: "Miss Marple ősz hajú, idős hölgy, modora szelíd, már-már alázatos", épp ezért "veszélyes". A történet végén azonban már így lelkendezik: "Igazán, olyan aranyos ez a Miss Marple!" Raymond unokaöccse pedig így vélekedik róla: "Úgy mondanám, igazi angol darab. Ízig-vérig viktoriánus. Még a toalettasztalkájának a lába is szoknyát visel." (1)

Végeredményben tehát Marple kisasszony tipikus, vidéki hölgy, ám igen elegáns jelenség. Magas, vékony, kecses, bájos és csinos, olyasvalaki, aki idősen is őrzi fiatalkori szépségének nyomait. Ellentétben Christie egyes, megöregedni nem akaró hősnőivel, ő elfogadja a korát, és mégis megtartja személyiségét: ezért nevezzük bátran öregkisasszonynak, idős hölgynek, de még véletlenül sem mondanánk rá, hogy öregasszony vagy épp néni. (2) Soha nem ment férjhez: s nehéz is elképzelni lángoló, érzelmes fiatal lányként. A regényekben mindössze olyan udvarlókról számol be, akiket alaposan félreismert, a fájó, nosztalgikus emlékekkel azonban adós marad. Így furcsamód, annak ellenére, hogy a huszadik század eleji normákat szigorúan betartó vénkisasszony, egyúttal arra is példát mutat, hogyan élhet le egy nő derűs, boldog, teljes és kényelmes életet - egyedül. Miss Marple nincs megkeseredve, tökéletesen ismeri a világot, s - ha nem is azonosul velük - minden modern értéket is elfogad és képes megbecsülni. Nem a múltban él tehát, nem tiszteletreméltó őskövület, hanem nagyon is életképes, nyitott személyiség.

Természetesen az a Miss Marple, aki a Tizenhárom rejtély folyóiratban 1927-ben közölt első novelláiban színre lépett és az, aki az 1971-es Nemezis lapjain búcsúzott az olvasótól, nem egészen ugyanolyan. Az idők során sokat fejlődött, egyre szeretetreméltóbb és bensőségesebben ábrázolt hölgy lett. Megkapott egy keveset Agatha Christie idősebb nőrokonainak tulajdonságaiból, s néhányat Christie lánykori emlékei közül is. Ennek ellenére természetesen nem lehet azonosítani egyetlen létező személlyel sem. (3)

Alaptulajdonsága, hogy szerény, szégyellős, szemérmes, mégis gyakorlatias és realista. Gyilkosság esetében nem ismer tréfát, s pontosan tudja, hogy attól, hogy bizonyos dolgokról egyáltalán nem kellene beszélni (gyilkosságról sem szabad például teázás közben!), azért e dolgok még léteznek... Minden férfit meglep azzal, hogy többet tud a férfiak érzelmeiről, mint ők. Mindenkit megdöbbent azzal, hogy hihetetlen beleérző képességével még egy gyilkost is képes megérteni. Igaz, a tettét ettől még elítéli. Kemény és konzervatív nevelést kapott, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy lépést tartson a világgal. Bár gyertyaegyenesen ül a széken, nem telefonálgat illetlen időben, nagyon takarékos, és szomorúnak tartja, hogy a fiatalok már viselkedni sem tudnak rendesen (például  hegymászáshoz is könnyű nyári ruhákat vesznek fel), ha úgy adódik, képes valakit befizetni egy utazásra, hogy megmentse az életét, szívesen hasra vetni magát kezében egy alibinek szánt kitört sarkú cipővel, hogy kémkedjen egy kicsit valaki érdekében, s amikor kedves bejárónője amiatt panaszkodik, hogy férje nem hallgathat klasszikus zenét a panellakásukban a szomszédok miatt, gyorsan magához költözteti őket a garázs feletti szobába... Megveti az ostoba olvasmányokat, mert megvan a maga határozott ízlése, de ha kell, végigböngészi a bulvárlapokat is, hogy jól ismerje az embereket, akik között gyilkos bújhat meg. Lélekben sohasem hagyja el a faluját, mivel minden új környezetét a megszokotthoz hasonlítja, s e párhuzamok segítségével találja meg a gyilkosságok elkövetőit - valójában azonban mindenhol jár a Karib-tengeri szigetektől a szétesőben lévő nagypolgári családok lakhelyein át a nagyváros dzsungeléig, s mindenhol egyformán otthon van.

Az első néhány kötetben inkább kívülről látjuk, s többnyire passzív szerepben: főleg gondolkodik és beszélget. A Gyilkosság a paplakban elbeszélője, a tiszteletes sokáig idegenkedik a pletykás Miss Marple-től, s egy kalap alá veszi őt St. Mary Mead többi botrányéhes öregkisasszonyával. A tizenkét évvel későbbi második regény, a Holttest a könyvtárszobában már tevékenyebb Marple kisasszonyt jelenít meg, ám viszonylag kevés az idő a jellemek kibontására, mivel a mű inkább a cselekményre koncentrál. (4) A Nem zörög a haraszt imádni valóan bájos, remek figurákat felvonultató történetében abszolút mellékszereplő, rendőrök és a könyv főszereplői nyomoznak helyette, s csak a történet végén jelenik meg felfejteni a rejtély szálait. A szintén az évtizedben, valószínűleg épp a Nem zörög a haraszt után írt, de csak posztumusz kiadott Szunnyadó gyilkosság, illetve nagy kedvencem, az Egy marék rozs is majdnem ugyanezt a receptet alkalmazza, míg a Paddington 16.50-ben a rokonszenves matematikus-házvezetőnő Lucy Eyelesbarrow kutat Marple kisasszony helyett. A negyvenes-ötvenes évek Marple-terméséből csak a Gyilkosság meghirdetve segít végigkísérni Miss Marple saját nyomozását, ám ez a remek, sok szálon futó történet sem csak rá figyel. A szerény, mindenki által lebecsült, sőt, néha lesajnált vénkisasszony csak a záró fejezetekben magasodik szereplőtársai fölé és válik főszereplővé, amikor megnevezi a gyilkost, s (bár aggodalmas állítása szerint nem ért ahhoz, hogy logikusan és jól magyarázzon) tökéletes részletességgel mutatja be a bűnös cselekedeteit és azok indítóokait.

Hosszú idő eltelte után Christie a hatvanas években tért vissza Miss Marple-höz, s ekkor már egészen más szemmel nézett rá. A kristálytükör meghasadt narrációja teljesen új, hiszen benne, igaz, egyes szám harmadik személyben, de elolvashatjuk Miss Marple gondolatait, töprengéseit, szinte beléphetünk a fejébe anélkül, hogy egy első személyű elbeszélésmód unalmassá válna. Innentől kezdve valamennyi könyv egy-egy újabb ismerkedés egy (ön)ironikus, szellemes, gyakorlatias, a világot derűvel és gyanakvással szemlélő, határozott véleményű, mégis visszafogott, nagyon szeretetreméltó idős hölggyel. A Bertram Szállóból sok más mellett felidézhetjük, mennyire szeretünk nosztalgiázni, ám Marple kisasszony arra is rádöbbent, hogy teljesen a múltban élni csak hazugság lehet. A Rejtély az Antillákonból az is kiderül, hogy még egy jó nevelést kapott úrihölgy figyelme is elkalandozhat néha, s hogy nem minden idős angol hölgy részesíti előnyben az otthon megszokott ízeket az új, kalandos és izgalmas étkekkel szemben, legalább is Miss Marple nem ilyen hagyományos ízlésű. A Nemezis pedig, amelyik még a kissé megkopott, ám végeredményben mégis jól működő időskori gondolkozás-emlékezés technikáiba is beavat (lásd: ha egy név nem jut eszedbe, ne bosszankodj, próbálj meg másra koncentrálni és be fog villanni magától), azzal a remek jelenettel fejeződik be, amikor a hatalmas örökséget elnyert, mintegy nyolcvan-kilencven éves Miss Marple bejelenti a két rémült ügyvédnek, hogy a pénzösszeget nem a megtakarítási, hanem a folyószámlájára kéri - és, igenis, el fogja költeni! Majd kedvesen, "könnyelműen" és "remek szórakozás"-ra készülve távozik... Miss Marple ugyan örököreg szereplő, szinte ugyanannyi idős a húszas, mint a hetvenes években, lelkében mégis mindig fiatal marad: kalandvágyó, gyakorlatias, aki képes szeretni és élvezni az életet.

Miss Marple-lel kapcsolatban a különös az, hogy valójában nem kedveljük a pletykás embereket. Nem szeretjük, ha lakásunk rejtekéből kilépve éber szempár kíséri lépteinket, s jó- vagy rosszindulattal telt, de a megfigyelésben mindenképpen éles elme jegyzi meg tetteinket. Sokszor megrémülünk, ha a vonaton a mi fülkénkbe telepszik egy idős ember, és látszik rajta, már alig várja, hogy belefogjon a mondókájába. Általában önzők vagyunk, elteltek fontos dolgainkkal, türelmetlenek és sietősek - bár persze úgy érezzük, joggal. Miss Marple azonban, a könyvekből egyre jobban megismerhető kávénénike, a valóban pletykás, de kedves vénkisasszony bebizonyítja, hogy ha a szóbeszéd meghallgatása igazságérzettel és tisztességgel, a jó megfigyelőképesség tapintattal és szeretettel, a beszédesség pedig bizalommal és éles ésszel párosul, akkor nemcsak tisztelhetjük, de szerethetjük is az idős hölgyeket és urakat, akik megérdemlik, hogy megbecsüljük, megvárjuk, meghallgassuk őket. Miss Marple látszólag anekdotikus személyisége valójában szinte köznapian ismerős.

És mégis különleges. A kisasszony született nyomozó, amatőr lélekbúvár, és csodásan ábrázolt jellem: az angolszász krimik talán legszerethetőbb szereplője. Miss Marple az az angol öregkisasszony, aki örökre velünk marad.

Miss Marple-regények

1. Gyilkosság a paplakban (The Murder at the Vicarage, 1930)
Az első Miss Marple-regény, amely megismertet a kis falu, St. Mary Mead kies tájaival, jellegzetesen angol vidéki figuráival és a remek szimatú, mindent megfigyelő és mindent megértő detektívvel, a bájos vénkisasszonnyal. Protheroe ezredest, a falu földesurát szinte mindenki gyűlölte: felesége, lánya, alkalmazottai, a falu orvosa, a helyi lelkész, az ifjú festőművész, a faluban ásató régész... Amikor aztán megölik, mégpedig épp a békés paplak egyik szobájában, Slack felügyelőnek nyomozni sincs ideje, két ember máris magára vállalja a gyilkosságot. Csakhogy mindketten azt állítják, egyedül követték el... Még szerencse, hogy Miss Marple, aki azonnal hét javaslattal is szolgálhatna a valódi tettest kereső rendőrségnek, nyomozni kezd.

2. Holttest a könyvtárszobában (The Body in the Library, 1942)
Miss Marple és St. Mary Mead még a régi, a regény kiinduló helyzete azonban gyökeresen új: az öregkisasszony jóbarátai, Bantry ezredes és Mrs. Bantry házában megfojtott szőke nő hulláját találják meg a könyvtárszobában, a kandalló előtt. Vajon van-e valami köze a bűntényhez a régi vágású ezredesnek? Hát virágimádó feleségének? Miss Marple-re van szükség, hogy tovább követhessük a nyomot az előkelő Majestic Hotel hátsó szobájáig, azután a kőfejtőig, ahol kiégett kocsit találtak, egy másik kandallószőnyegig, majd a teljességgel meglepő végkifejletig. A körmönfont és aljas bűntény megoldásához hozzájárul az is, hogy Miss Marple mindent tud a körömrágásról és a fogszabályzókról.

3. Nem zörög a haraszt (The Moving Finger, 1942)
A láthatatlan kéz címen is megjelent kötet hamisítatlan vidéki bűntény, az egyik legjobb, amit Agatha Christie valaha is írt. A rokonszenves Jerry Burton repülőbalesete után költözik a csendes falucskába, Lymstockba, ahol kellő nyugalomban lábadozhat. A békesség helyett azonban drámai események sodrába kerül: valaki névtelen levelekkel bombázza a falu lakóit, mígnem az egyik levél célba talál, s a megrágalmazott címzett öngyilkosságot követ el. A közvélemény biztos benne, a levélben írtak igazak voltak, hiszen nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél... Amikor azonban megölnek egy cselédlányt is, világossá válik, hogy gyilkos van a faluban. De vajon ki lehet az? A helyi boszorkány? A különc műgyüjtő? Valamelyik öregkisasszony? A titkárnő? Az orvos húga? Vagy? Miss Marple bűnügyi szakértőként érkezik Lymstockba, s némi kötögetés után rá is jön a váratlan megoldásra.

4. Gyilkosság meghirdetve (A Murder is Announced, 1950)
Vajon miféle ötletnek engedelmeskedve jelentet meg valaki apróhirdetést egy a közeljövőben elkövetendő gyilkosságról? - ezt a kérdést teszi fel a regény valamennyi szereplője azon az októberi napon, amikor kezébe veszi a Chipping Cleghorn-i helyi lapot. Este fél hétkor már a falu minden fontos embere ott várakozik Miss Blacklock szalonjában. Amikor hirtelen lövések dördülnek és egy fekete álarcos férfi holtan marad a földön, szinte kinyomozhatatlan, zavaros bűnténysorozat veszi kezdetét. A hamisítatlan angol vidéken játszódó bűntényt csakis Miss Marple lehet képes kinyomozni ebben az igazán szellemes regényben: még szerencse, hogy épp egyik vidéki unokahúgánál vendégeskedik a helyi paplakban. Mindjárt megtalálja az esethez illő St. Mary Mead-beli párhuzamokat, s elindul egy olyan úton, amely az olvasót megismerteti számos emlékezetes, remekül megformált alakkal, majd egy különös gyilkos szomorú leleplezéséhez vezet.

5. Nem csalás, nem ámítás (They Do It with Mirrors, 1952)
A rejtélyes Szemfényvesztés és Tükrökkel csinálják címeken is megjelent kötet Miss Marple egy olyan nyomozását meséli el, amelyben szinte minden pillanatban csalás, átverés vagy becsapás történik. Maga Marple kisasszony is hamis zászló alatt, szegény iskolatársnőként érkezik meg rég nem látott barátnője hatalmas vidéki házába, ahol valami nagyon nincsen rendben. De vajon mi a gond? Carrie-Louise bájos, naiv ártatlansága és nemtörődömsége, amivel átengedi a háztartás vezetését talpraesett titkárnőjének? Férje világmegváltó lelkesedése a fiatal bűnözők megjavításának gondolatáért? Kisebbik lánya állandó boldogtalansága? Fogadott fiai szerelmi rivalizálása? Az, hogy unokája épp elhidegül a háborúban megismert amerikai férjétől? Vagy az, hogy egy szemmel láthatóan lelkibeteg titkár járkál a házban? Fenyegetések esnek, lövések dördülnek, de a halott nem az, akit várnánk. Csakis a tisztán látó Miss Marple őrizheti meg a nyugalmát ebben a zűrzavarban, hogy végül, egy színpad kulisszái közé képzelve magát felismerje a bonyolulttá bűvészkedett bűnténysorozat szánalmas egyszerűségét.

6. Egy marék rozs (A Pocket Full of Rye, 1953)
Rex Fortescue, aki királyként uralkodott cége és családja felett, hirtelen halt meg, városi irodájában. Zsebében egy marék rozst találtak. A következő áldozat a felesége volt: otthonában, mézes kenyeret eszegetve távozott a világból. Harmadikként a cselédlányt találták holtan a kertben: megfojtva, orrára tűzött ruhacsipesszel. Neele felügyelőt nemcsak a halálesetek gyors egymásutánja és a gyanúsítottak tömege kápráztatja el, hanem a rozs és a csipesz érthetetlensége is. Mindaddig tanácstalanul kutat, míg meg nem érkezik a Tiszafa Kunyhóba Miss Marple, aki egészen véletlenül jól ismerte Gladyst, a halott szolgálót. És mindent tud a feketerigókról, lekvárokról, gyerekversekről, no, meg az emberekről. Christie egyik legfordulatosabb, legszórakoztatóbb családi rejtélyében egy cinikus és aljas, ám nagyon ötletes gyilkos mellett még több személy is akad, aki a saját pecsenyéjét sütögeti: unatkozó feleség, boldogtalan leány, féltékeny testvér, gyáva szerető, luxusimádó aszonyka, talán egy őrült is... Ám csakis Marple kisasszony tud kiigazodni múlt és jelen zűrzavaros eseményei közepette.

7. Paddington 16.50 (4.50 from Paddington, 1957)
Mrs. McGillicuddy tipikus skót hölgy: takarékos, gyakorlatias, hazafias és nem foglalkozik felesleges dolgokkal. Így álmodozni  és képzelődni sem szokott. Amikor egy az ő vonatával párhuzamosan haladó szerelvény egyik fülkéjében nőt épp megfojtó férfit lát, azonnal jelenti a bűntényt a rendőrségnek és a vasúttársaságnak. Amikor pedig elutasítják azzal, hogy bizonyosan nem történt gyilkosság, azonnal mozgósítja legjobb barátnőjét, Miss Marple-t. Megkezdődik a titkos hadművelet, amelynek keretében a matematikusból lett házvezetőnő, Lucy Eyelesbarrow először is felkutat egy hullát a vasút melletti villa kertjében, majd pedig megkezdődik a nyomozás az áldozat kiléte után. Vajon ki lehetett ő? Családtag? A család barátja? Csak egy balett-táncosnő? És ha az utóbbi, hogyan , miért került holtteste Crackenthorpe-ék pajtájába? S miért történnek újabb és újabb gyilkosságok a birtokon? A titkot csakis Miss Marple tudja megfejteni.

8. A kristálytükör meghasadt (The Mirror Crack’d from Side to Side, 1962)
Anglia megváltozott, St. Mary Mead modernizálódott, Miss Marple pedig megöregedett - legalább is ő így érzi. Nehezebben mozog, ügyetlenebbül köt, ráadásul képtelen megszabadulni odaadó társalkodó- és gondozónőjétől, az energikus Miss Knighttól, aki szerint az idős emberekkel úgy kell gügyögni, mint a csecsemőkkel, és annyit kell adni a véleményükre, mint a félkegyelműeknek. Ám mielőtt még végképp elmenne az életkedve, a zseniális öregkisasszonynak nyomoznivalója akad. A Gossington Hallba költöző világhíres filmszínésznő, Marina Gregg házavatóján, ahová a falu apraja-nagyja is hivatalos volt, meghal egy asszony. Ráadásul úgy tűnik, a mérgezett italt, amit megivott, Marinának szánták. Továbbá ott van még a színésznő rejtélyes pillantása, az a megkövült döbbenet, furcsa csodálkozás, amiről Miss Marple-nek mindjárt Tennyson-verssorok jutnak eszébe. Bár látszólag idegenül mozog a modern világban, nemsokára felsejlik előtte a minta, amely kegyetlen következetességgel, de megoldja a különös bűnügyet.

9. Rejtély az Antillákon (A Caribbean Mystery, 1964)
Az okos öregkisasszony egyetlen külföldi nyomozása talán a legkedvesebb Miss Marple-regényem. Frappáns, lendületes, rövid, szellemes, a megfejtendő rejtély pedig bonyolult, körmönfont és lebilincselően elmesélt. Palgrave őrnagy mindenkit az unalomba kerget a Karib-tengeri szállodában végtelenül sorjázó történeteivel, s az ezekhez illusztrációként szolgáló fényképek lelkes megmutogatásával. Épp egy gyilkos fotóját adná Miss Marple kezébe, amikor feltekint, zavarba jön, majd harsányan másról kezd beszélni. Másnap pedig holtan találják bungalójában. Vajon hirtelen halála összefügg-e az előző napi eseménnyel? S ha igen, kit vagy mit pillantott meg a beszélgetés során? Lehetséges, hogy a lelkes angol házaspár vezette békés hotel lakói között egy egykori gyilkos is jelen van? Sőt, lehetséges, hogy épp egy új gyilkosság elkövetésére készül? Miss Marple sorra veszi a szálló lakóit: gyanúsítottakat és szövetségest keres. Utóbbit meg is találja a cinikus és nyomorék, de töretlen életerejű Mr. Rafiel személyében, a gyilkos leleplezéséhez azonban sok ötletességre és nyomozásra van szüksége, majd végül át kell változnia bosszúálló Nemezissé.

10. A Bertram Szálló (At Bertram's Hotel, 1965)
A Bertram éppen olyan, mint fél évszázada: nagyon angol, hamisítatlanul békebeli és nosztalgikusan ódon. Tökéletes angol luxusszálloda az edwardi időkből - a hatvanas évek Londonjának közepén. Miss Marple kezdetben örömmel idézi fel leánykori emlékeit a falai között, ám hamar rádöbben, valami nincsen rendben. Kábítószer, titokzatos eltűnések és feltűnések, tolvajlás, örökösödési ügyek, botrányos szerelmek tarkítják a regény szövedékét. S hiába az omlós vajassütemény, a valódi angol reggeli, a süppedős karosszékek, a keményített szobalányfőkötők és a tökéletes modorú pincérek, Miss Marple nem hagyja magát megtéveszteni. A valóság nagystílű, de kisszerű bűnügyek sorozathoz vezeti, és még valamihez: egy kiábrándítóan naiv, kétségbeesetten és kegyetlenül eltervezett másik bűntényhez, és egy gyilkoshoz, aki feleslegesen gyilkolt...

11. Nemezis (Nemesis, 1971)
A Nemezis Agatha Christie utolsónak írt Miss Marple-regénye. Kissé múltba tekintőbb, elmélkedőbb, lassabb menetű, mint a korábbi könyvek, de a nyolcvanéves írónő ebben is tökéletes, bonyolult és összetett rejtéllyel ajándékozta meg olvasóit. Ahogyan az utolsónak született Poirot-könyv, Az elefántok nem felejtenek, úgy a Nemezis is szinte minden addigi Christie-műnél erősebb érzelmi töltettel rendelkezik. Mindkettőben a múltban kell nyomozni valami fájdalmas, titokzatos és jóvátehetetlen után. A Nemezisben Miss Marple egy halottól kap megbízást: a Rejtély az Antillákonból ismerős Mr. Rafiel kéri arra végrendeletében, hogy tárjon fel egy múltbeli gyilkosságot, amelynek elkövetőjeként fiát, Michaelt tartóztatták le és ítélték el. Miközben Marple kisasszony ismét magára ölti az igazságot szolgáltató Nemezis alakját és a jellegzetes bolyhos, rózsaszín gyapjúsálat, nemcsak Michaelnek szolgáltat igazságot, de megszabadít az átoktól négy másik személyt is - maga pedig természetesen a pályadíjul kitűzött örökséget is megnyeri.

12. Szunnyadó gyilkosság (Sleeping Murder, 1976)
A Christie halála után kiadott, Miss Marple utolsó eseteként reklámozott könyv eredetileg a negyvenes években, valószínűleg a Nem zörög a haraszt után íródott, s visszarepíti az olvasókat egy olyan világba, amelyben Marple kisasszony még aktív, St. Mary Mead és a világ még szinte változatlan, ám a rejtélyek éppoly titokzatosak, mint a Nemezis idején. A szép, fiatalasszony, Gwenda külföldről érkezik Angliába, s kellemes vidéki otthont keres magának. Szinte beleszeret az egyik házba, gyorsan meg is vásárolja, ám néhány nappal később rémülten menekül londoni barátaihoz. Úgy tűnik ugyanis, hogy a ház már ismerős számára, bár sosem járt még ott: tudja, hol van befalazott ajtó, hol vezet eltemetett ösvény a kertben, milyen színű volt évtizedekkel azelőtt a kisszoba tapétája - és meggyőződése, hogy a házban megöltek valakit a szeme láttára. Valaikt, akit nem is ismer, de tudja, hogy Helennek hívták... Szerencsére barátai azonosak Raymond és Joan Westtel, akiknél épp ott vendégeskedik kedves, idős rokonuk, Miss Marple... A titkok egy részére gyorsan fény derül, ám ekkor a fiatal pár újabb nyomozásba kezd: felébreszti az évek óta a házban szunnyadó gyilkosságot. Szerencse, hogy Miss Marple előrelátó, bölcs, gyakorlatias és szeret kertészkedni: Gwenda és Giles csakis így élheti túl a veszedelmes nyomozást, s csakis így tudhatja meg, mi is történt évtizedekkel azelőtt. Marple kisasszony még az időn is diadalmaskodik.

Linkek:
Egy angol író - Agatha Christie
Kedvenc tévhiteim Agatha Christie-ről
Hercule Poirot - Agatha Christie kis belgája
Christie és a képregény
Agatha Christie és a fordítás határai
Agatha Christie összes művei
Agatha Christie kötetei magyarul főhősök és témák szerint

 (1) Az idézett részleteket Borbás Mária, Magyari Andrea, Prekop Gabriella, Réz Ádám, Tábori Zoltán és Vermes Magda fordította.
(2) Miss Marple-t soha nem nevezi néninek semmilyen narrátor és semmilyen szereplő, csak azok a rokonai, akik Jane néninek szólítják. Réz Ádám a fentiekben idézett fordítása meglehetősen önkényesen használja a néni szót, ennek az eredetiben nyoma sincs.
(3) Sokszor igyekeznek azonosítani Christie nagyanyjával, vagy annak egy barátnőjével, mivel Christie az Életem című önéletírása lapjain utalt arra, hogy felhasználta a két idős hölggyel kapcsolatos emlékeit. Csakhogy ezeket odaajándékozta más szereplőknek is, amilyen Miss Pinkerton a Gyilkolni könnyűben, Miss Marple nénikéje A Bertram Szállóban vagy épp Lady Matilda A frankfurti utasban. Caroline, az orvos húga Az Ackroyd-gyilkosságban is kézenfekvő párhuzam, de ő távolról sem tud olyan sokat a világról, mint Miss Marple, csak a kíváncsiságuk és éles nyelvük közös. Ám számos párhuzam kínálkozik más krimiszerzőknél is: például minden nyomozó vénkisasszony őstípusa, Miss Amelia Butterworth Anna Katherine Green századfordulós regényeiben. Miss Marple különlegessége, hogy maradandóbb és izgalmasabb minden kitalált és valós alaknál: tökéletes, izgalmas keveréke számos mintaképnek, de csakis önmaga.
(4) Ezen Palócz Éva elkapkodott, rövidített fordítása sem segít. Igaz, a fordítónak nagyon nehéz dolga volt, hiszen a Magyarországon valaha is kiadott első Miss Marple regényt magyarította, előképek és előzmények nélkül. (Ám A Bertram Szálló is ezévben készült el, s az már rendkívül hangulatos, remek fordítás Bart István tollából.)