Ismeretlen magyar festők nyomában

Mostanában ismét festészeti korszakomat élem. Sajnos nem festek, csak épp rengeteg festészeti albumot, kötetet, katalógust olvasok és olvasok újra. Így jutott eszembe az is, hogy három szinte ismeretlen 19. századi magyar festőről írjak itt. Mindhárman nagy tehetségek voltak. Kettejüket a maga korában még híresnek is lehet nevezni. Ma azonban nem szokás ismerni sem a nevüket, sem a képeiket. Ha találkozunk is valamelyik festményükkel, nem tudjuk, hogy ki volt a művész, aki megfestette.

Az első: Telepy Károly (1828-1906), a tájképfestő, aki megteremtette a magyar művészeti életet. Jobbra 1860-ban készült Önarcképe látható.
Apja a reformkor hajnalának híres színésze, színdarabírója, s egyben díszletfestője és jelmeztervezője volt, édesanyja pedig (és később szerető nevelőanyja is) színésznő. A művészcsalád fiát papnak szánták, a piaristák gimnáziumába járatták, ám ő inkább festeni tanult: Barabás Miklósnak, családja barátjának, s a kor nagy festőjének a tanítványa lett. Ekkor még - mesteréhez hasonlóan - arcképfestőnek készült. Közbeszólt azonban a forradalom és szabadságharc. Telepy fegyvert fogott, közben pedig lelkesen rajzolta a kor eseményeit. Ám 1849-ben megbetegedett, így a bukás már betegágyban érte Tardonán. Itt, apja, Telepy György birtokán bujkált aztán (mégpedig állítólag többször leányruhában). Ugyanitt rejtőzött el két jó barátja, Jókai Mór (hosszú szakállú vadászként), és Muraközy János festő is, akiről még lesz szó.
Telepy csak 1850-re épült fel betegségéből, szülei pedig azonnal kiküldték Münchenbe, ahol beiratkozott az Akadémiára. Itt vált képzett tájképfestővé, folytatva azt a magyar hagyományt, amit korábban idősebb Markó Károly képviselt nemzetközi színvonalon. Bár 1852-ben katonakötelezettség miatt rövid időre haza kellett térnie, még ez évben újra külföldre utazott, a festők hazájába, Velencébe, ahol szintén az Akadémiára járt. Itt már egy bronzérmet is szerzett egyik művével, sőt, az egyiptomi alkirály meghívta udvari festőjének. Telepy azonban nem fogadta el a megtiszteltetést, ehelyett további tanulmányutat tett Németországba, majd Milánóban, Firenzében és Rómában élt és festett. Képei egy részét hazaküldte a magyar Műegylet kiállításaira, így neve hazánkban is ismertté vált. 1860-ban hazaköltözött, a következő évben pedig megházasodott: Egressy Gábor színész lányát, Etelkát vette el feleségül.
1861-ben barátaival, neves művészekkel (Orlai Petrics Soma, Weber Henrik stb.) megalapította a Képzőművészeti Társulatot, s a társulat titkáraként, szinte egy személyben szervezte a modern magyar művészeti életet. Kiállításokat rendeztek, ösztöndíjjal támogatták a szegény művészek külföldi tanulmányútjait (ilyet kapott például Munkácsy Mihály), segélyezés céljából éves műlapokat, jótékonysági albumokat jelentettek meg, pályázatokat hirdettek, folyóiratot, évkönyvet adtak ki, művészbálon népszerűsítették a magyar képzőművészetet, s igyekezték a neves művészek képeit (pl. a Székely Bertalan festette II. Lajos holttestének megtalálását, idősebb Markó Károly hagyatékát) megvásárolni az államnak, a magyarságnak (ha már az állam maga nem áldozott a művészetre eleget). Nagyban Telepynek köszönhető a Műcsarnok és az első iparművész- és művészképző intézmény, a Mintarajztanoda felállítása is.
Telepy művészként mindig a háttérbe vonult. Bár hosszú élete során folyamatosan dolgozott - immár mint az ország tájait szabad idejében élvezettel járó és rajzoló festő -, szerénysége, és az, hogy mindig a közösség, a magyar művészet érdekeit helyezte a sajátja elé, lehetővé tette ugyan egy nagy és egyéni életmű létrejöttét, de elősegítette gyors feledésbe merülését is. Mire Telepy 1906-ban meghalt, művészi elképzelésein és stílusán már túllépett egy olyan modern, újító festőnemzedék, amely sosem nőhetett volna fel az ő (és barátai) áldozatos munkája nélkül. Már csak ezért is érdemes emlékezni rá: gyönyörű, hangulatos tájai azonban elkísérik az embert az emlékekben, s önmagukban is csodálatos alkotások.
A festőről tudtommal egyetlen életrajzi kismonográfia jelent meg, Telepy Katalin Telepy Károly című, alapos és élvezetes kiskönyve 63 képpel (A Művészet Kiskönyvtára, 134., Corvina, Bp., 1980). Érdekesség, hogy a szerző távoli rokona a festőnek (Telepy Károly édesapja és Telepy Katalin dédapja testvérek voltak). Érdemes beszerezni a kötetet, mivel egy olyan történetbe vezet be, ami Petőfivel és Jókaival kezdődik, de Mednyánszky Lászlóval ér véget. Közben pedig ott van Telepy élete, s az egész 19. századi művészet története...

A második: Sterio Károly (1821-1862), a vadászképfestő, a népélet ismerője, a tragikusan korán meghalt tehetség. Jobbra egyik legismertebb képe, a Gróf Széchenyi István lóháton (1857), amelyről kevesen szokták tudni, ki is festette.
A dél-magyarországi születésű Sterio görög szülei talán a törökök elől menekültek hazánkba, ahol az apa bányamérnök lett. Fia azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy házuk falát tehetségesen telerajzolta Napoleon-fejekkel. Csodagyerekként már tízévesen megfestette a szülővárosába, Szászkabányára látogató Ferenc császár arcképét, tizenkét évesen pedig oltárképet készített a helyi ortodox templomba.
Bécsben és Münchenben tanult (itt a híres Kaulbachnál), s már a forradalom és szabadságharc előtt tanítványai voltak és műterme Pesten. A szabadságharcban is festő "riporterként" vett részt, nem harcolt, de mindenhol ott volt, s csataképeket, arcképeket vázolt fel, amelyek nyomán később vízfestmények, olajfestmények születtek.
Az ötvenes évektől állandó művészeti kapcsolatba került az arisztokráciával. Már 1847-ben festeni tanította Zichy grófot, 1855-56-ban pedig már Albrecht főherceg felesége volt a tanítványa. Közben folyamatosan festett vadászjeleneteket, lovasképeket, enteriőröket, portrékat és csoportarcképeket a kor nemeseinek és polgárainak. Barátjával, művésztársával, August von Pettenkoffennel együtt minden nyáron népi életképeket rajzolt Szolnokon, képeit és metszeteit pedig kiváló áron vették át. Illusztrációkat készített báró Prónay Gábor a magyar népéletről szóló könyvéhez, számos egzotikus rajzzal látta el gróf Andrássy Manó Kelet Indiai utazások című kötetét, majd remek lovas- és vadászábrázolások születtek a keze alatt a Hazai vadászatok és sport című díszalbumba. 1857-ben, miután a jászkunok több képét a császárnak ajándékozták, hivatalos felkérést kapott rá, hogy örökítse meg Ferenc József és Erzsébet császárné budai látogatását, 1859-ben pedig újabb tíz akvarellt kellett festenie a királynénak.
Sterio bizonyára az 1867-es koronázás egyik hivatalos megörökítője lett volna, ha megéri, hiszen becsben állt még az uralkodópár előtt is. Hirtelen halt meg, talán tüdőgyulladásban. Hiába volt fantasztikusan tehetséges, gyorsan elfelejtették, hiszen a kiegyezés a magyar művészet új felvirágzását hozta, már másokkal a főszerepben.
Sterioról is csak egy monografikus könyvecske született: K. Gyurkovich Tibor Sterio Károly című érdekes műve 61 képpel (A Művészet Kiskönyvtára, 108., Corvina, Bp., 1976). A szerző "fedezte fel" a festőt 1974-ben, összeállítva képei jegyzékét a Művészettörténeti Értesítőben, s felkutatva életét két régi  újságcikk és személyes emlékezések nyomán.

A harmadik: Muraközy János (1824-1892), a festő, aki szabadságharcos lett, s aztán nem festett többet.
A fenti állítás nem hangzatos szólam. A kecskeméti születésű Muraközy Jókaival együtt tanult jogot szülővárosában, majd Pestre került jogi egyetemre. Ifjú korától rajzolt és festett, bámulatba ejtve jó barátját, a szintén rajzolgató Jókait nemcsak hatalmas testi erejével, hanem kivételes festői tehetségével is. 1847-től beiratkozott Marastoni Jakab pesti festőiskolájába, s bár közben ügyvéd lett, s Kecskemét, családja és a város visszavárta, mégis Pesten maradt és minden erejével művésznek készült.
1848 eseményei azonban megváltoztatták az egész életét. Nemzetőrként hazatérve Kecskemétre gerillacsapatot szervezett, majd végigharcolta a a tavaszi és a nyári hadjáratot, ott volt Vácott, Isaszegen, Szolnokon. Honvédszázadosként léphetett be a magyar honvédseregbe, Görgey pedig köszönetét fejezte ki neki. Szabadcsapat-vezérként azonban a bukás után bujdosni kényszerült. Telepy György, Telepy Károly apja rejtegette Jókaival együtt Tardonán. Később el kellett hagynia az országot: Fekete János álnéven jutott ki Münchenbe, majd Bécsbe. Itt a híres Karl Rahl tanítványa lett, s összebarátkozott a jövő nagy festőivel, Lotz Károllyal, Than Mórral, Markó Andrással. Ők készítették a fentebb fekete-fehér reprodukción látható portréját (Than a lovat, Lotz az arcot, Markó a tájat festette meg). Muraközy portrékat, tájképeket, lóábrázolásokat készített, sőt, a történelmi festészettel is próbálkozott, jellemző módon A guerilla-kapitány búcsúját festve meg.
Amikor azonban végre hazatérhetett egy amnesztiával, élete teljesen megváltozott. Hivatalnok lett Kecskeméten, később egyre feljebb jutott, gazdasági tanácsnok lett, részt vett a város szőlőtelepének létrehozásában, s a város vezető tisztségviselői közé emelkedett. Így azonban már nem tudott a képeknek élni, s néhány családi portrét kivéve soha többet nem festett semmit.
Hosszú élet után, elismert polgárként halt meg, ám örökre hátat fordítva a művészetnek. Első kiállítását csak 1914-ben rendezték, első művészettörténeti értékelése csak a hetvenes években történt meg, kecskeméti emlékszobáját pedig csak 2005-ben rendezték be. Még mindig ismeretlen.
A róla szóló egyetlen tanulmány Telepy Kataliné (Telepy Katalin: Muraközy János emlékkiállítása, MNG-Katona József Múzeum, Bp.-Kecskemét, 1971). Nagyon élvezetes, különösen a Telepyről szóló kötettel együtt olvasva remek életrajzi ismertetés.

A sok beszéd után néhány képet szeretnék mutatni, amelyeket nagyon szeretek és amelyek egy kis ízelítőül szolgálnak a három festő művészetéből. Az első kép Telepy Károly A diósgyőri várrom (1860) című festménye, amely majdnem olyan ismert, mint idősebb Markó Károly híres Visegrádja. Ezzel vált először híressé, miután hazatért Itáliából.


Ez a későbbi várkép azonban sokkal izgalmasabb, A németújvári vár kapujának (1889) ábrázolása. Míg Diósgyőr képén a Markó-féle nyugalom zöldessárga fénye ül, s a vízparti lányok staffázsalakjai is az ő nőalakjaira emlékeztetnek, Németújvár ábrázolása teljesen Telepyé: az érdekes nézőpont, a hívogató, elhagyottságával mégis kísérteties rom, amelyhez kikövezett, de fű lepte ösvény vezet - különös és titokzatos festmény.


A Vihar a Velencei tónál (1856) című képen teljesen más hangulat uralkodik. A valószerűtlenül habos felhők, az ég és a fény sokfélesége, a semmibe kanyargó út magánya, a végtelen látóhatár és az előtér akár szimbolikus értelmű gémeskútja így együtt a magyar puszta és táj egészen újfajta ábrázolása.


Ez pedig egy csodálatos és hangulatos Téli táj (1897). Mintha minden hófolt, jéggöröngy, száraz faág és fonnyadt fűszál külön lenne megrajzolva, apró ecsetvonásokkal. Ám az eredmény egyetlen habos, puha, hideg tájkép, ahol nézőként is látom a befagyott víz tükre alatti, megfagyott világot, hallom a hó ropogását a rőzsehordó talpa alatt, és a barátságos kis domboldali házba vágyom, a melegbe.


Ez  pedig a Tájkép vízeséssel (1898), egy viszonylag késői, rejtelmes festmény különös színekkel, várakozásteli hangulattal és az elérhetetlen távlat fényébe vesző hegyekkel. Megható és nagyon egységes mű, mint Telepy késői tájképei általában.


Sterio Károly is festett remek tájképeket. Bártfa látképe (185?) azonban rendezettebb, részletezőbb, kevésbé lírai, mint Telepy Károly művei. A felhők, fák, házak, pincék kedves rendben bontakoznak ki a néző szeme előtt, ám mintha a képben a látvány élvezete fontosabb lenne, mint egy érzés vagy hangulat megfogalmazása. Mégis szívderítően örömteli a kép a mosolygósfehér házfalakkal és a barátságosan sárgás úton vidáman és könnyen futó kocsival.



Sterio pompás lovasképei közül egy az Indulás a vadászatra (1856). Ahogy népi életképein, úgy ezen a jeleneten is pompásan ábrázolta az elegánsan úri és a bájosan falusi alakokat, a kutyákat és a lovakat. A remekül idomított vadászebek csillogó szőre, az állatok - a bal oldali előreugró, a jobb oldali ágaskodó kutya, a mozgásban lévő gesztenye pej és a nyugodtan álló fehér ló - ábrázolása az angol festők vadászjeleneteinek szépségéhez fogható.


A festő csataképeket is festett. Igen híres A sebesült honvéd (1851), amely Budavár 1849-es ostromának és hősies bevételének állít emléket. Sterio számos portrét is festett a szabadságharc nagyjairól: ezek közül talán a Klapka Györgyöt ábrázoló vízfestménye a legismertebb, amelyet előszeretettel illesztenek be a tankönyvekbe, ám sajnos a festő megnevezése nélkül.


Már fiatalon kiváló arcképeket festett. Feszl Frigyes építészé (1847), aki később többek közt a Vigadó megtervezője lett, Sterio egyik legkorábbi portréja. De megörökítette korának számos más híres emberét is, így a Széchenyi-Lánchíd építőjét, Clark Ádámot, vagy épp magát, Széchenyit (kétszer).


A kedvenc Sterio-festményem a Papagájos hölgy (1860). Úrlovasnő címen is szokták említeni, s szerintem egyszerűen elbűvölő. A tökéletesen öltözött dáma lovagláshoz készülődik, balján kutyája várja már, hogy száguldhasson a ló nyomában, a háttérben pedig egy lovász érkezik lóval. Az úrlovasnő indulás előtt még játszik egyet a papagájával. Ám a kép másik olvasatában a szépséges hölgy körül minden a szerelemről szól: a lovaglópálcával incselkedő papagáj, a hűséget számon kérő kutya és a férfi a háttérben egy másik történetet is elmesél(het). Ha akarom.


Végül az utolsó festmény (pontosabban szomorkás fekete-fehér reprodukciója) Muraközy János A tengerszemű hölgy című képe. Érdekes módon a közös rejtőzködés és bujkálás eseményei közül Jókai Mór A tengerszemű hölgy című regényébe dolgozott bele sok mindent. Muraközy pedig, e bujkálás másik átélője megfestette A tengerszemű hölgyet. Már csak az a kérdés, hogy a szépséges, rejtelmes tekintetű nőalak Jókai hősnője-e, vagy inkább valaki, akit csak ők ketten ismertek...


Telepy, Sterio és Muraközy szinte egy időben éltek. Kettejüknek szorosan érintkezett is a sorsa. Mindhárman külön utakra tértek, mára pedig mind igazságtalanul elfelejtett kismesterekké váltak. Ideje felfedezni őket: mert jó festők voltak.

Blogbejegyzéseim festészetről
Históriai képek - Kedvenceim a magyar történelmi festészetből
Mesélő képek két orosztól
Álomotthon - nagy művészek segítségével
Szocreál nézegetnivaló
Karácsonyi könyveim és sok biedermeier
Művészet mértékkel
Albumokat olvasgatva, veszegetve

Utóirat: a képek lelőhelye sorban ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, ez, és ez.
Mesélő képek két orosztól
Van két kedvenc festőművészem, aki orosz. Mi több, akiket egy időben rendszeresen a kritikai realizmusnak nevezett áramlatba soroltak be. Ha ma valaki meghallja az utóbbi két, rossz emlékű szót, általában menekül, de nagyon messze mindazon "mindent-tökéletesen-pontosan-és-pátosszal-örökítek-meg"-alkotásoktól, amelyek iskolapéldája Iszaak Brodszkij Lenin a Szmolnijban című híres-hírhedt festménye. Ám Fedotov és Perov valójában nem kritikai realista festő (talán nincs is ilyen irányzat, csak azok szemében, akik ezt látták az első állomásnak a szocialista realizmus felé vezető úton). Ezzel szemben képeik gyönyörűek, érdekesek, s valamennyi mesél: történeteket, érzelmeket, pillanatok tartalmait lehet leolvasni róluk.

Pavel Andrejevics Fedotov (1815-1852) rövid élete nagy részében hivatásos katona volt. Mindössze nyolc évig, korai nyugdíjazása után élhetett szabadon a festészetnek, pedig már tizenkilenc éves korától rendszeresen és tehetségesen festett és rajzolt. A harmincas években, lelkes ifjúként felkereste Brjullovot, a kor neves festőjét, s bemutatta az Akadémia esti rajziskoláján vett órái után készített műveit, ám a nagy festő úgy gondolta, huszonegy évesen már késő ahhoz, hogy valaki művésszé válhasson a testőrezred zászlósából. Fedotov szerencsére az elutasítás ellenére sem hagyta abba sem az esti Akadémiát, sem pedig a festést és rajzolást: csodálatos portrékat, életképeket, zsánereket és irodalmi illusztrációkat készített. Híre 1848-ban végül eljutott Krilovhoz, akit állatmeseszerzőként ismerhetünk az olvasókönyvekből. Az idős író dicséreteivel végre megerősítette Fedotov elszánását, így a festő élete utolsó éveiben már a művészetnek merte szentelni minden idejét, s ismertté és elismertté válhatott. Az 1849-es és 1850-es kiállításai után a nyugalmazott kapitányt már kora első számú festői között tartották számon. Ám a művészi jövője felett érzett állandó kétségek, családi gondjai és a rengeteg munka végül melankóliába és mély depresszióba hajszolták. 1852-ben elmegyógyintézetben halt meg, mindössze harminchét évesen. Első művei vízfestmények, tollrajzok és szépiaképek, amelyek kiválóan illenek hihetetlenül finom, aprólékosan rajzos és bámulatosan részletes stílusához. A későbbiekben felfedezte az olajfestést is, s számos portrét, életképet és szatirikus jelenetet festett. Vázlataihoz és képterveihez megjegyzéseket, szereplőjellemzéseket és kis novellákat is írt, ezenkívül költészettel és színműírással is foglalkozott. Fantasztikus művész volt fantasztikusan furcsa életúttal. (Az itt látható képe: N. P. Zsdanovics a zongoránál, 1849-50.)

Vaszilij Grigorjevics Perov (1833-1882) is nagyon fiatalon halt meg, az ő pályája azonban egyenletesebb és némileg hosszabb volt. Egy hivatalnok házasságon kívüli gyermekeként született, ezért is vette fel a toll jelentésű Perov nevet, amelyet állítólag egyik nevelőjétől kapott, aki felfigyelt a leendő művészre. A várakozással ellentétben azonban a festő végül nem az írásnak, hanem a képzőművészetnek szentelte a pályáját: a Moszkvai Festő- és Szobrásziskola elvégzése után azonnal nagy célokat tűzött ki maga elé, ezért részt vett a Szépművészeti Akadémia pályázatain. 1858-ban a nagy ezüstérmet, 1860-ban a kis aranyérmet, 1861-ben pedig a nagy aranyérmet, a legnagyobb elismerést nyerte el festményeivel. Megszerezte a jogot, hogy külföldi tanulmányútra induljon német területre és Franciaországba. Itt le is telepedett feleségével: két évet Párizsban élt. Elismert, nagy művészként tért haza, számos szatirikus és drámai képet festve. 1871-ben megalapította a Peredvizsnyik Mozgalmat, a Vándorkiállítási Társaságot, amely igyekezett megújítani az életkép és a portré műfaját. Ugyanettől az évtől kezdve haláláig professzora lett a Moszkvai Festőiskolának is. Ám sajnos nem érte meg ötvenedik születésnapját: tüdőbajban halt meg. Szatirikus festőként indult, az Akadémia aranyérme ellenére egyik művének bemutatása is szinte botrányba fulladt a merész témaválasztás miatt. A későbbiekben azonban témáinak sora hosszúra nőtt: az érzelmes, megértő vagy épp mozgósító hangú gyermekábrázolásoktól a történelmi festészetig, a vallásos képektől a lírai hangvételű portrékig, a párizsi zsánerképektől az orosz életképekig mindenféle műfajban és hagyományban kipróbálta magát. A nézőjüket könnyed színeivel meglepő olajfestményektől a gyors vonásokkal megalkotott rajzokig számtalan mű őrzi tehetségét. (Az itt látható képe: J. E. Perova arcképe, 1869, amelynek érdekessége, hogy befejezetlen.)

Fedotovról és Perovról magyarul csak egy-egy önálló könyvecske jelent meg, A Művészet Kiskönyvtára sorozatban, 1961-ben és 1962-ben. Mindkét könyv orosz szerző írása, s meglehetősen didaktikus módon mutatja be a festményeket, rajzokat és a festők életét. Eszerint Fedotov kritikai realista, művészete "mélységesen népi", több képe "a társadalmi mozgatóerők helyes megítélését szolgálja". Perov pedig "kora haladó szociális gondolkozásának magaslatán állt", s "a népi felszabadító harcot a lehető legszélesebb alapokon kívánta bemutatni". E zanzákkal siklanak át ügyesen a tanulmányok írói azon, hogy Fedotov a cár testőre volt, s kritikus látásmódja és katonajellemképei mellett szívesen rajzolta a díszszemléket is, hogy nagy megértéssel festette a polgárságot is, nemcsak a parasztokat, vagy hogy Perov egyházkritikus festményei mellett csodaszép képeken mutatta be az orosz parasztok őszinte vallásosságát, s élete végén forradalmi látásmódja mellett nyilván a történelmi festészet műfajának kipróbálása vezette abban, hogy a Pugacsov-felkelést válassza témájául. Ma már szerencsére nem kell e díszítménymondatokkal foglalkozni, és ha valaki képes náluk nyelni egy-kettőt, majd továbbolvasni, az életrajzok ma is érdekesek. A fő azonban a két kötet képanyaga: a Fedotov 39, a Perov 47 kép reprodukcióját tartalmazza, amelyek a kor nyomdatechnikájához (és a sorozat "nyugati" köteteinek képminőségéhez mérten) tűélesek, még ha többségükben fekete-fehérek is.

Néhány képet illesztenék még be a bejegyzésbe, hogy látható legyen, miért szeretem a két festőt. Először Fedotov leghíresebb mesélő képe következik, Az őrnagy leánykérőben (1848 körül). Az egész család - anya, lánya, szolgáló, kerítőnő - mind várják, hívják, kéretik és kommendálják a nyalka bajuszú, már nem fiatal katonatisztet. Mert férjhez menni muszáj. Annyi néznivaló van a képen a szoba berendezésétől a ruhák és a terítő selymes anyagain át a sokféle jellegzetes arcig, hogy sosem unom meg.


A házasság témáját másképp is megfestette Fedotov: A válogatós leány (1847 körül) egyszerűen képtelen dönteni. Pedig szülei már alig várják, hogy meglehetősen csúf gyermekük elkerüljön a háztól: az ajtófüggöny mögött szurkolnak a kivételesen randa udvarló sikeréért... A környezetábrázolás legalább olyan élvezetes, mint az előző képen, a jellemábrázolás azonban sokkal kíméletlenebb, az alakok mintha csúfondáros, torzító tükörben látszanának.



A finom, halk szavú gúny jellemzi Fedotov alábbi rajzát is. A Fidelka halálának fejleményei (1844) egy sorozat darabja, amely bemutatja Fidelka, a kiskutya szomorú végét. Az egész világ felfordul: a háziasszony görcsökben fetreng az ágyán, elfeledkezve pitiző és még élő többi kedvencéről, a gyászolók veszekednek, pletykálnak és sírnak, a festő már a nemes eb apoteózisát festi az előtérben, miközben Fidelka párnára és piedesztálra fektetett tetemével valójában már senki sem foglalkozik...


Fedotov azonban remek portréfestő is. A három Druzsinyin-fivér (1840) barátait ábrázolja, s viszonylag korai képe. Izgalmas találgatni, milyenek is lehettek a testvérek az életben, s hogy egyikőjük vajon miért nem a katonai pályát választotta?

 

Fedotov legszebb képét a végére hagytam. A fiatal özvegy (1851), amelynek több változata is létezik, szintén történetet mesél el, de nem ironikusat vagy mulatságosat, hanem szomorút. A fiatal özvegy költözik, bár hogy hová, még maga sem tudja. Csak férje portréja, s egy ikon maradt neki, minden más holmija hatósági pecséttel jelzett, lefoglaltatott az adósságok fejében: az ezüstök, a hitvesi ágy, talán még a Biblia és a varrókosár is. A finom, szinte gótikus tartás további drámát sejtet: a kecses hölgy gyermeket vár. Tartásában egyszerre van beletörődés és remény: de nem tudni, mi lesz a történet vége.


Ez pedig már Perov leghíresebb festménye, az Inasok vizet hordanak (1866). A Trojka címen is ismert kép természetesen szót emel a gyerekmunka ellen. Ám e tartalom mellett hihetetlen költőiség rejlik benne. Szeretem mindhárom főalakját, a lobogó szőrrel szaladó kutyát, a hó tapinthatóságát, a reménytelen ködöket és a napfény felderengését a városfalon. Szívszorító, mégsem giccses kép.


Hasonló tematikájú a másik Perov-festmény, A paraszt temetése (1865). A szinte szentimentális témát a nagyon őszinte gyerekábrázolás oldja fel, és a háttér tájképének fényei reményt hordoznak, annak ellenére, hogy a ló és az özvegy édesanya tartása tökéletes reménytelenséget tükröz.


Perovtól azonban erősebb hang is tellett. A Húsvéti körmenet falun (1861) a legbotrányosabban fogadott képe volt. Kíméletlen precizitással ábrázolta a műveletlen és tartalmatlan vallásosságot a láthatóan ittas pópa, a paplak ajtaja előtt-alatt fetrengő részeg parasztok és a közönyösen olvasó városi fiatalember alakjában. A két középső alak, a kínosan lecsúszó harisnyát viselő, épp buzgó énekbe kezdő naiv parasztlány és a szentképet nagy áhítattal, ám fejjel lefelé cipelő, szakadt bocskorú szegényember ábrázolása azonban már inkább megértő, mint elítélő.


Perov egyik portréját mindenki ismeri a tankönyvekből, ez Dosztojevszkijt ábrázolja. Az alábbi azonban Dalj író képmása (1872). Hihetetlenül szuggesztív festmény, amelyen az idős férfi tekintete fog meg leginkább, összekulcsolt kezei pedig, amelyek fényben fürdenek, gyönyörűek.


Végül egyik kedvenc képem Perovtól,  A nevelőnő megérkezése a kereskedő házába (1866). Erősen kritikus kép a felkapaszkodott polgárcsaláddal: a nevetségesen pöffeszkedő, ám családján belül mindenható apával, az ostoba feleséggel, s a nevelőnőt máris kiguvadt szemekkel vizslató úrfival. Sem a leselkedő szolgák, sem az úrhatnám család nem tudja elfogadni a nemes tartású, ifjú tanítókisasszonyt. De a kisebbik lánynál, a leendő tanítványnál talán még van remény: az ő rózsaszín szoknyája a legszebb, meglepő színfolt a képen, s fehér fényben ragyogó arcán őszinte kíváncsiság és nyitottság tükröződik. Ám itt sem lehetünk biztosak a festmény által elmesélt történet végében.


Tapasztalatom, hogy akiknek még oktatták e két "nagy kritikai realistát", azok kevéssé kedvelik őket. Az újszülöttnek azonban minden vicc új: talán ha a csapból ma már nem a két festő művei folynak, ismét meg lehet őket szeretni. Nekem már biztosan sikerült.

Blogbejegyzéseim festészetről
Ismeretlen magyar festők nyomában
Históriai képek - Kedvenceim a magyar történelmi festészetből
Szocreál nézegetnivaló
Karácsonyi könyveim és sok biedermeier
Művészet mértékkel
Albumokat olvasgatva, veszegetve
Álomotthon - nagy művészek segítségével
Sok festményt nézegetve mostanában eszembe jutott, milyen izgalmas, amikor a művésznek olyan fantasztikusan sikerül megalkotnia egy valójában két dimenzióban ábrázolt tájat vagy enteriőrt, hogy már a reprodukciót látva is otthonosnak és hívogatónak érezzük az ábrázoltakat: ott akarunk sétálni, ebben a szobában akarunk élni. (Én legalább is biztosan.) Az ötleten felbuzdulva berendeztem magamnak egy képzeletbeli házat híres festők művei segítségével. Eközben igyekeztem eltekinteni a képek valódi szereplőitől, különös tekintettel a bibliai alakokra, s helyettük csakis a háttérre figyeltem.

Társalgó és fogadószoba
A hívogató, világos előszobából egy csodálatos vörös bársonyfüggöny keretezte ajtón lehetne belépni ebbe az otthonos, meleg hangulatú, elegáns fogadószobába, szőnyegek, gobelinek, kárpitok és puha párnák közé.
Munkácsy Mihály: Párizsi szobabelső, 1877 (MNG, Bp.)

Könyvtár és dolgozószoba
A fogadószoba mellett a másik nagy, világos, hívogató és tágas helyiség olvasó- és dolgozó-szobául szolgál. Hátul két faliszekrény-ajtó két kisebb kamrába nyílik, ahol a könyvek találhatók. Ha az ember szeme belefájdult a munkába, feltekinthet a csodás, festett mennyezetre.
Vittore Carpaccio: Szent Ágoston dolgozószobájában, 1502 (Scuola di San Giorgo degli Schiavoni, Velence)

Kellemes lakószoba
Az emeletre szép, tágas lépcső vezet fel. Egy előtérbe érkezünk (itt áll a festőállvány), amelyből több ajtó nyílik. Az első ebbe a szépséges, világos és bájos lakószobába, ahol kecses bútorok, csecsebecsepolc, varróasztalka és olvasófotel várnak.
Borus Nepomuk János: Enteriőr, 1841 (magántulajdon, Bécs)

Hálószoba
A második az emeleten nyíló helyiségek közül a kedvenc, kicsi hálószobám. Egyszerű, de mindig szellős, világos és napos.
Edward Hopper: Nő napsütésben, 1961 (Whitney Museum of American Art, New York)

Reprezentatív hálószoba
Az emelet harmadik helyisége viszont egy olyan előkelő és ízléses családi háló, amelyre mindenki büszke lehet.
Jan van Eyck: Az Arnolfini-házaspár, 1434 (National Gallery, London)

Ebédlő
A földszinten van még egy szépséges ebédlő kőkockás padlóval és gótikus ívekkel.
Dieric (Dirk) Bouts: Utolsó vacsora, 1464-67 (Sint-Pieterskerk, Leuven)

Konyha
Az ebédlőből nyílik a konyha.
Jan Vermeer: Tejet öntő asszony, 1660 körül (Rijksmuseum, Amszterdam)

Fürdőszoba
A fürdőszoba viszont természetesen az emeleten található.
Tom Wesselmann: Fürdőkád 3, 1963 (Ludwig Museum, Köln, az alkotás háromdimenziós)

Kert
A házból a mindig másmilyen, ám mindig szép virágoskertre látni.
Szinyei Merse Pál: A jernyei kert, 1910 (magántulajdon)

Park
Távolabb pedig egy, a házhoz képest igen nagy park terül el, ahol megnyugodhat és megpihenhet az ember.
 Thomas Gainsborough: Az Andrews házaspár, 1748 körül (National Gallery, London) 

Linkek művészetről, életmódról
Ismeretlen magyar festők nyomában
Megjegyzés: A képek az interneten számos változatban fellelhetők. Számomra azonban fontos a könyv, az album, amiből elsőként megismertem őket, még ha az internetkorszak előtti is. Munkácsy képét először egy régi képeskönyvben láttam. Legújabban Székely András Munkácsy albumjában szerepel (Corvina, Bp., 2008), egy részlete épp a borítón. Carpaccio viszonylag új felfedezésem. Az itt szereplő képet a Híres festők hetilap-sorozat 125. számában láttam meg, ami 2001-ben jelent meg. Borus Nepomuk Jánosról Rostás Péter Empire és biedermeier bútorművészet Magyarországon című könyvében olvastam először (BTM-Geopen, Bp., 2012). Hopper képeiből csodás válogatást ad a Taschen kötete (Edward Hopper, Vince, Bp., 2003). Van Eyck képeivel még régen, Végh János Van Eyck albumában találkoztam (Corvina, Bp., 1983), Dirk Boutsszal viszont későn, először a Gótika válogatásban (Vince, Bp., 2007). Vermeer Lajta Edit kötetéből lett ismerős (Corvina, Bp., 1968), Wesselmann-ról azonban csak 2005-ben olvastam először (Pop art, Vince, Bp.). Szinyei Merse Pálról a legjobb képeskönyv Szvoboda Dománszky Gabrielláé (Kossuth-MNG, Bp., 2006, 2009). Gainsborough festményét pedig, amely csak 1961-ben került elő a család tulajdonából Kelényi György könyvében ismertem meg (Corvina, Bp., 1978).
A Művészet Kiskönyvtára sorozat kötetei
A Művészet Kiskönyvtára sikeres és hihetetlenül hosszú életet megért sorozat volt. Az első kötet (Ybl Ervin munkája Donatelloról) 1957-ben jelent meg, az utolsó pedig (érdekes módon szintén egy szobrász, Mathias Braun életrajza Kovács Pétertől) 1986-ban.
Minden kötetet izgalmas életrajzi tanulmány vezetett be, majd képek következtek. Egy-egy kézbe illő kiskönyv 50-70 fekete-fehér és színes reprodukciót tartalmazott, amelyek bemutatták az alkotó teljes életművét. A legjobbak azok a tanulmányok voltak, amelyek hivatkoztak is a képek számaira, s így valamennyi bemutatott alkotásról kisebb elemzést, ismertetést is közöltek. A legkorábbi kötetek között akadtak személyes esszék, ám a könyvek legtöbbjét neves művészettörténészek írták, szinte kivétel nélkül magyarok, s sokszor saját kutatásaikra támaszkodva. Igen sok magyar és kortárs művész életművéről a sorozat darabjai nyújtották az első ismertetést. Ám azok a könyvek is különlegesek voltak, amelyek először mutattak be egy-egy neves külföldi művészt Ducciotól Riberán át Geertgen tot Sint Jansig. Az én személyes kedvenceim a régi sorozatból a következők: Watteau, Chardin, Verrocchio, Grünewald, Perugino. Az új kötetek közül pedig a legjobban ezek tetszenek: Giorgone, Lőcsei Pál, Sterio Károly, Cosimo Tura, Telepy Károly, Fra Angelico, Stephan Lochner.
1957 és 1966 között a könyveket a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata jelentette meg (szám szerint hetvenötöt), majd a sorozat átkerült a Corvina kiadóhoz, ahol 1966 és 1986 között, huszonegy év alatt százötvenhárom különböző mű látott napvilágot.
Az új sorozatba átkerült a régiből tizenkét kötet, ezeknek felfrissítették a szövegét, de főképpen a képanyagát újították meg egy kissé az új kiadáshoz: főleg a színes képek száma nőtt a mellékletben.
Összesen tehát 216 (75+153-12) alkotó rövid életrajza és bőséges műválogatása látott napvilágot a huszonkilenc év alatt, s összesen 228 könyv létezik.
Az alábbiakban elolvashatod a két sorozat számozott listáját, ahol a régi sorozat köteteit R-rel és sorszámokkal jelöltem, az újét pedig egyszerűen csak számoztam. Ahol a régi és az új sorozat közös kötetéről van szó, hivatkoztam a másik sorozat sorszámára is.
Érdemes tudni, hogy a hosszú ideig tartó sorozatokhoz hasonlóan A Művészet Kiskönyvtárát is elérte az elszámozás ördöge. A régi sorozatban véletlenül két 14. sorszámú kötet jelent meg, az 51.-et pedig (a római számok felcserélése miatt) véletlenül szintén 49.-nek számozták. Az új sorozatot a harmadik külsőváltáskor csapta be a nyomda ördöge: amikor a Corvina elegáns, fekete sorozatának megjelenését a fülekkel és védőborítóval ellátott papírkötéses formáról kartonkötésűre cserélték, megszüntették a kötetek sorszámozását. A váltás előtt azonban (talán a tolódó megjelenések miatt) a 136. után 137. helyett a 139. számú könyvet adták ki utolsónak, így az első két új formátumút a megszállott gyűjtőknek hallgatólagosan közéjük kell beilleszteni jelöletlen 137. és 138. számúként.
Ha valaki a sorozatban szereplő művészek neve alapján szeretne keresni a könyvek között, annak a másik listámat ajánlom: A Művészet Kiskönyvtára sorozat kötetei a művészek nevének ábécésorrendjében

A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatának sorozata (1957-1966)
R1.-R74.-ig, 75 (!) kötet
R1. Donatello, Ybl Ervin, 1957
R2. Manet, Végvári Lajos, 1957, 1964
R3. Van Gogh, Dávid Katalin, 1957 (lásd 33., a sorozatban ez is és a Michelangelo kötet is 4. sorszámmal jelent meg)
R4. Michelangelo, Lyka Károly, 1957, 1962 (lásd 107.)
R5. Renoir, Farkas Zoltán, 1957, 1964
R6. Leonardo da Vinci, Lyka Károly, 1958, 1961 (lásd 47.)
R7. Tiziano, H. Takács Marianna, 1958, 1962 (lásd 35.)
R8. Piero della Francesca, Németh Lajos, 1958
R9. Cézanne, Genthon István,1958, 1964
R10. Matisse, Kampis Antal, 1959, 1964
R11. Courbet, Murányi-Kovács Endre, 1959, 1963
R12. Rodin, Farkas Zoltán, 1959 (lásd 74.)
R13. Botticelli, László Gyula, 1959, 1964
R14A. Delacroix, Végvári Lajos, 1959 (lásd 20., a sorozatban véletlenül két 14. kötet jelent meg)
R14B. Raffaello, Lyka Károly, 1959, 1962 (lásd 14., a sorozatban véletlenül két 14. kötet jelent meg)
R15. Egry József, Farkas Zoltán, 1959 (lásd 42.)
R16. Picasso, Körner Éva, 1959, 1964 (lásd 26.)
R17. Bruegel, Szőllősy Andrásné, 1959, 1963
R18. Gauguin, Horváth Tibor, 1960, 1963 (lásd 31.)
R19. Greco, Kampis Antal, 1960, 1963
R20. Daumier, Farkas Zoltán, 1960
R21. Benczúr, Telepy Katalin, 1960 (lásd 52.)
R22. Vaszary, Haulisch Lenke, 1960, 1963
R23. Toulouse-Lautrec, H. Takács Marianna, 1961 (lásd 28.)
R24. Czóbel, Genthon István, 1961
R25. Kovács Margit, Bobrovszky Ida, 1961
R26. Canaletto, Bedő Rudolf, 1961 (lásd 16.)
R27. Mészáros, Kontha Sándor, 1961
R28. Mánes, Vojtech Tilkovsky, 1961
R29. Giotto, Végvári Lajos, 1961
R30. Perov, A. Leonov, 1961
R31. Rudnay, Bényi László, 1961
R32. Goya, Szőllősy Andrásné, 1961
R33. Csi Paj-si, Miklós Pál, 1962
R34. Fedotov, N. Maskovcev, 1962
R35. Robbia, Ybl Ervin, 1962
R36. Holbein, M. Heil Olga, 1962
R37. Rembrandt, Lyka Károly, 1962
R38. Holló László, Koczogh Ákos, 1962
R39. Fényes, Oelmacher Anna, 1962
R40. Frans Hals, Bencze László, 1963
R41. Watteau, Farkas Zoltán, 1963
R42. Ferenczy Noémi, Cseh Miklós, 1963
R43. Rubljov, V. N. Lazarev, 1963
R44. Barcsay, László Gyula, 1963
R45. Chardin, Garas Klára, 1963
R46. Ék Sándor, Pogány Ö. Gábor, 1963, 1964
R47. Verrocchio, Ybl Ervin, 1963
R48. Ingres, Lajta Edit, 1963
R49. Munkácsy, Lyka Károly, 1964
R50. Bernini, Dombi József, 1964
R51. Grünewald, Kampis Antal, 1964 (véletlenül szintén 49. sorszámmal jelölve)
R52. Käthe Kollwitz, Kontha Sándor, 1964
R53. Luchian, Vasile Dragut, 1964
R54. Dürer, Fenyő Iván, 1964
R55. Vajda Lajos, Mándy Stefánia, 1964
R56. Berény Róbert, Szíj Béla, 1964
R57. Štursa, Vojtech Tilkovsky, 1964
R58. Bernáth, Genthon István, 1964
R59. Székely, Haulisch Lenke, 1964
R60. Muhina, Markova Valéria, 1964
R61. Rouault, Somos Miklós, 1965
R62. Hogarth, Lajta Edit, 1965
R63. Gadányi, Rácz István, 1965
R64. Perugino, Nyárády Gábor, 1965
R65. Masereel, Bortnyik Sándor, 1965
R66. Maillol, Cifka Péter, 1965
R67. Koszta, Aradi Nóra, 1965
R68. Andreescu, Radu Bogan, 1965
R69. Fónyi, Aradi Nóra, 1965
R70. Nagy István, Pap Gábor, 1965
R71. Borsos, László Gyula, 1965
R72. Seurat, Németh Lajos, 1966
R73. Ámos, Haulisch Lenke, 1966
R74. Munch, Bernáth Mária, 1966

A Corvina sorozata (1966-1986)
139 számozott és 14 számozatlan, vagyis 153 kötet

1. Braque, Kampis Antal, 1966, 1975
2. Monet, Pataky Dénes, 1966, 1974
3. Venecianov, Markova Valéria, 1966
4. Bartha, Solymár István, 1966
5. Izsó, Soós Gyula, 1966
6. Chagall, Dávid Katalin, 1966, 1971, 1976
7. Márffy, Zolnay László, 1966
8. Degas, Farkas Zoltán, 1967
9. Rubens, Sándy Erika, 1967, 1978
10. Dejneka, Aradi Nóra, 1967
11. Rousseau, Szabó Júlia, 1967
12. Nemes Lampérth, Molnár Zsuzsa, 1967
13. Segantini, Fóthy János, 1967
14. Raffaello, Lyka Károly, 1967, 1983 (lásd R14B.)
15. Ferenczy Béni, Szabó Katalin, 1967, 1976
16. Canaletto, Bedő Rudolf, 1967 (lásd R26.)
17. Klee, Perneczky Géza, 1967
18. Kurucz D. István, D. Fehér Zsuzsa, 1968
19. Myslbek, Vojtech Tilkovsky, 1968
20. Delacroix, Végvári Lajos, 1968, 1976 (lásd R14.)
21. Aman, Vasile Florea, 1968
22. Vermeer, Lajta Edit, 1968
23. Cranach, Johannes Jahn, 1968
24. Moore, Dávid Katalin, 1968, 1973
25. Meštrovic, Bundev-Todorov Ilona, 1968, 1971
26. Picasso, Körner Éva, 1968, 1974 (lásd R16.)
27. Corot, Bodnár Éva, 1968
28. Toulouse-Lautrec, H. Takács Marianna, 1968 (lásd R23.)
29. Tihanyi, Dévényi Iván, 1968
30. Paizs Goebel, Haulisch Lenke, 1968
31. Gauguin, Horváth Tibor, 1968, 1973, 1975 (lásd R18.)
32. Leibl, Alfred Langer, 1969
33. Van Gogh, Dávid Katalin, 1968, 1973 (lásd R3.)
34. Modigliani, Csorba Géza, 1969, 1976, 1979
35. Tiziano, H. Takács Marianna, 1969, 1977 (lásd R7.)
36. Marées, Bernáth Mária, 1969
37. Ferenczy István, Cifka Péter, 1969
38. Turner, Kelényi György, 1969
39. Kolozsvári Tamás, Mucsi András, 1969
40. Beck Ö. Fülöp, Heitler László, 1969
41. Bálint Endre, Szabadi Judit, 1969
42. Egry, Farkas Zoltán, 1969 (lásd R15.)
43. Domanovszky, Ujvári Béla, 1969
44. Vrubel, Mikes Ildikó, 1969, 1974
45. Menzel, Wolfgang Hütt, 1970
46. Martyn, Hárs Éva, 1970
47. Leonardo da Vinci, Lyka Károly, 1970, 1975, 1983 (lásd R6.)
48. Utrillo, Székely András, 1970
49. Van Dyck, Sándy Erika, 1970
50. Farkas István, Pataky Dénes, 1970
51. Szárján, Aradi Nóra, 1970
52. Benczúr, Telepy Katalin, 1970, 1977 (lásd R21.)
53. Duchamp, Mezei Ottó, 1970
54. Kandinszkij, Szabó Júlia, 1970
55. Kernstok, Dévényi Iván, 1970
56. Van Eyck, Kampis Antal, 1971
57. Giorgone, Mravik László, 1971
58. Grosz, Láncz Sándor, 1971
59. Gyárfás, Kisdéginé Kirimi Irén, 1971
60. Bortnyik, Borbély László, 1971
61. Georges de La Tour, Szigethi Ágnes, 1971
62. Rippl-Rónai, Aknai Tamás, 1971
63. Bene Géza, Rácz István, 1971
64. Bokros Birman, Kovalovszky Márta, 1971
65. Géricault, Harsányi Zoltán, 1972
66. Tiepolo, Ember Ildikó, 1972
67. Masaccio, Dávid Katalin, 1972
68. Petrov-Vodkin, German Karginov, 1972
69. Marc, Székely András, 1972
70. Brâncusi, Sík Csaba, 1972
71. Pisarro, Pataky Dénes, 1972
72. Dési Huber István, Mezei Ottó, 1972
73. Giacometti, Bozóky Mária, 1972
74. Rodin, Farkas Zoltán, 1972 (lásd R12.)
75. Klimt, Bernáth Mária, 1972
76. Ghiberti, Szmodisné Eszláry Éva, 1972
77. Szervátiusz, Serbán Raoul, 1973
78. De Chirico, Passuth Krisztina, 1973
79. Duccio, Jajczay János, 1973
80. Vedres, Heitler László, 1973
81. Canova, Bajkay Éva, 1973
82. Guardi, Illyés Mária, 1973
83. Constable, Kelényi György, 1973
84. Szalay Lajos, Láncz Sándor, 1973
85. Endre Béla, László Emőke, 1973
86. Morandi, P. Szücs Julianna, 1974
87. Lorenzetti, Prokopp Mária, 1974
88. Sugár Andor, Oelmacher Anna, 1974
89. Guttuso, Aradi Nóra, 1974
90. Szőllősi Endre, Frank János, 1974
91. Czimra Gyula, Haulisch Lenke, 1974
92. Csontváry, Pataky Dénes, 1975
93. Reynolds, Czére Andrea, 1974
94. Mantegna, Tátrai Vilmos, 1974
95. Boccioni, Takács József, 1974
96. Lőcsei Pál, Eisler János, 1975
97. Pap Gyula, Haulisch Lenke, 1974
98. Goldman, Heilter László, 1975
99. Nicholas Schöffer, Aknai Tamás, 1975
100. Szinyei Merse Pál, Kampis Antal, 1975
101. Vida Géza, Marin Michalache, 1975
102. Bonnard, R. Gellér Katalin, 1975
103. Geertgen tot Sint Jans, Urbach Zsuzsa, 1976
104. Diener-Dénes Rudolf, Francois Gachot, Illyés Gyula, 1976
105. Jan, Pol és Hermann Limbourg, G. Győrffy Katalin, 1976
106. Iványi Grünwald, Telepy Katalin, 1976
107. Michelangelo, Lyka Károly, 1976, 1982 (lásd R4.)
108. Sterio Károly, K. Gyurkovich Tibor, 1977
109. Orbán Dezső, Passuth Krisztina, 1977
110. Filippo Lippi, Tátrai Vilmos, 1977
111. El Liszickij, Vadas József, 1977
112. Larionov, Ruzsa György, 1977
113. Marini, Szinyei Merse Anna, 1977
114. Max Ernst, Mezei Ottó, 1977
115. Thorma János, Dévényi Iván, 1977
116. Körösfői-Kriesch Aladár, Keserü Katalin, 1977
117. Paál László, Bényi László, 1977
118. Bourdelle, Harsányi Zoltán, 1977
119. Aurel Popp, Sorban Raoul, 1978
120. Ilosvai Varga István, Kampis Antal, 1978
121. Halápy János, Bodnár Éva, 1978
122. Poussin, Szilágyi András, 1978
123. Nagy Sándor, R. Gellért Katalin, 1978
124. Berki Viola, Furkó Zoltán, 1978
125. Ribera, Nyerges Éva, 1978
126. Schwitters, Passuth Krisztina, 1978
127. Csorba Géza, Ecsery Elemér, 1978
128. Donner, Kovács Péter, 1979
129. Piroszmani, Povázai Lívia, 1979
130. Cosimo Tura, Eörsi Anna, 1979
131. Galimberti Sándor és Dénes Valéria, Dénes Zsófia, 1979
132. Archipenko, Nagy Ildikó, 1980
133. Ben Nicholson, Sík Csaba, 1980
134. Telepy Károly, Telepy Katalin, 1980
135. Miró, Román József, 1981
136. Boucher, Sándy Erika, 1980
(137). Fra Angelico, Rappai Zsuzsa, 1981 (számozás nélkül jelent meg, de a megjelenés sorrendje szerint a 137. kötet)
(138.) Goncsarova, Bakos Katalin, 1981 (számozás nélkül jelent meg, de a megjelenés sorrendje szerint a 138. kötet)
139. Fragonard, Harsányi Zoltán, 1981
(140.) Kondor György, Aradi Nóra, 1981
(141.) Pásztor János, Heitler János, 1981
(142.) René Magritte, Román József, 1981
(143.) Feofan Grek, Ruzsa György, 1982
(144.) Oskar Schlemmer, Haulisch Lenke, 1982
(145.) Burne-Jones, Sármány Ilona, 1983
(146.) Luca Signorelli, Berkovits Ilona, 1983
(147.) Vasarely, Hárs Éva, 1983
(148.) Huszár Vilmos, R. Bajkay Éva, 1984
(149.) Kazimir Malevics, Szabó Júlia, 1984
(150.) Moritz von Schwind, Vayerné Zibolen Ágnes, 1984
(151.) Schönberger Armand, András Edit, 1984
(152.) Stephan Lochner, Eisler János, 1984
(153.) Mathias Braun, Kovács Péter, 1986
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Tovább folytatódik a sorozat, amelyben valaha népszerű, mára azonban feledésbe merült detektívregény-szerzőkről írok. Szerepelt már itt S. S. Van Dine, Philo Vance kitalálója, Mignon G. Eberhart, akit sokszor hasonlítanak Agatha Christie-hez, a világszerte szinte teljesen elfeledett Alice Campbell, és a külföldön még mindig népszerű Mary Roberts Rinehart. Legutóbb a tehetséges, ám titokzatos szerző került sorra, Charles Baldwin. Ez a bejegyzés Philip MacDonaldról szól: az ő magyarul kiadott műveire is igaz, hogy ma már csak öreg antikváriumok mélyén találhatók meg, háború előtti kiadásokban, ám nemcsak a krimitörténet részei, de jó könyvek is, amelyeket méltatlanul fedett be a felejtés pora.

Philip MacDonald (1900-1980) a huszadik század közepének egyik nagyon népszerű detektívregény-szerzője és forgatókönyvírója volt. A skót-angol származású krimiszerző szép írói örökséggel indult a pályáján: író volt a nagyapja, az apja, sőt, még a felesége is. George MacDonald, a skót nagyapa ma is híres fantáziaregényeiről, meséiről és költeményeiről, s olyan szerzők tekintették mesterüknek, mint C. S. Lewis, J. R. R. Tolkien vagy G. K. Chesterton. Gyermekei közül többen is írók lettek: de a krimiszerző apja, Ronald MacDonald színészként és színdarabszerzőként is híressé vált (felesége is színésznő volt). Igaz, szépirodalmi műveket és detektívregényeket is írt, kettőt épp a fiával együtt. A harmincas években halt meg, így megérhette fia legnagyobb írói sikereit.

MacDonald első világháborús katonai szolgálata után kezdett írással foglalkozni. A húszas évek végére már elismert szerzővé vált. Megházasodott, felesége, F. Ruth Howard néhány novellát publikált különböző antológiákban és lapokban. A házaspár 1931-ben költözött át Amerikába, ahol MacDonald Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb forgatókönyvírójává lépett elő, s a rádiónak is dolgozott dramaturgként és íróként. Leghíresebb munkái közé tartozik az Alfred Hitchcock-féle A Manderley-ház asszonya (Rebecca, 1940) és a John Ford rendezte Az elveszett őrjárat (The Lost Patrol, 1934) forgatókönyve, de azoknak, akik szeretik a harmincas években keletkezett, Charlie Chan és a titokzatos Mr. Moto kalandjairól szóló két klasszikus mozifilmsorozat darabjait, szintén érdemes megkeresni MacDonald nevét a stáblistákon. Saját krimijei közül is többet átdolgozott filmre, s neki köszönhető Agatha Christie híres novellájának, a Fülemüle-villának (Philomel Cottage) a negyedik filmváltozata is, Love from a Stranger címen. Talán a legkülönlegesebb film, aminek a megírásában részt vett, a Humphrey Bogart főszereplésével készült, Korda Zoltán rendezte Szahara (Sahara, 1943), amelynek az ötletét egy szovjet híradós propagandafilm adta (The Thirteen néven emlegetik, de nem tudom, valójában mi volt a címe). Nekem a felsoroltak közül ez a kedvencem.

Változatos filmes-rádiós pályafutása mellett azonban MacDonald szerencsére nem lett hűtlen a detektívirodalomhoz. Számos elbeszélést és összesen harminckét thrillert és detektívregényt írt, ezek közül huszonhármat saját nevén jelentetett meg, kilencet pedig Anthony Lawless, Martin Porlock, W. J. Stuart, Warren Stuart és Oliver Fleming álneveken. Utóbbin az apjával közösen írt két regényét publikálta. A kritikusok körében is sikert aratott: akkor is megbecsült maradt előttük, amikor már forgatókönyvíróként dolgozott, s így felmerülhetett, hogy nem minden könyvét ugyanazzal az aprólékossággal írja meg. 1931-es regényét, a Murder Gone Madet John Dickson Carr beválogatta a tíz valaha írt legjobb detektívregény közé. 1953-ban és 1956-ban Edgar-díjat kapott egy-egy novellája. Ma is népszerű, sőt meglepetésemre egy tanulmány egyenesen posztmodern detektívregény-szerzőnek tekinti.

MacDonald 1924-ben, első saját nevén kiadott regényében, a The Raspben alkotta meg állandó nyomozó főhősét, Anthony Gethrynt, az újságírót, akiről hamarosan kiderül, hogy a brit titkosszolgálat egykori ezredese. 1959-ig tizenkét könyvében szerepeltette magas, jóképű, fanyar humorú és titkolózó hajlamú hősét. Ezek közül az utolsó a kései Adrian Messenger névsora, amelynek érdekessége, hogy bár soha nem adtak ki nálunk könyvformában, bemutatták a belőle George C. Scott, Herbert Marshall, Tony Curtis, Kirk Douglas főszereplésével készült mozifilmet, amelyet John Huston rendezett 1963-ban (Adrian Messenger listája címen lehet rátalálni, bár jó szinkronja ellenére igen különös film). Gethryn nyomozásai közül a második, a harmadik, az ötödik és a tizenkettedik olvasható magyarul is.

Philip MacDonaldra Magyarországon a harmincas években figyeltek fel. Első lefordított regénye a Színházi Élet ajándékkönyveként került forgalomba 1931-ben. A fehér holló a második Gethryn-kötet, s igazi bezárt szoba rejtélyeként indul: a neves igazgatótanácsi tag brutális gyilkosság áldozatává válik tárgyalószobájában, ám úgy tűnik, a terembe senki sem mehetett és ment be a gyilkosság idején. A könyv az angol üzleti világgal és a nagyvárossal ismertet meg, s ha végiggondolom, számomra ez a MacDonald-regény a legamerikaibb (bár természetesen Londonban játszódik): mulatók, egy titokzatos néger, titkok, ponyvaregényszerző szereplő és - előítéletek... Míg a The Rasp klasszikus angolszász történet volt, ahol holttestet találnak a vidéki úriház lakói, s egyikőjük mindjárt gyanúba keveredik, A fehér hollóban sokféle szereplő és számos helyszín fordul elő, s hogy a meglepetés ereje annál nagyobb legyen, többekről kiderül, hogy egészen más jellemek, mint amilyennek mutatták magukat. Ám ez, az érdekes és hihető jellemábrázolás érdekessé teszi a könyvet.

A magyarul rendkívül ostoba Éva kisírt szeme címet kapott másik Gethryn-történet már sokkal klasszikusabb recept alapján készült: igazi élvezet! Eve-et, a feleséget egy viharos éjszakán találják meg szirtfoki házuk hálószobájában, elvágott torokkal. Mindenki azonnal biztos a gyilkosságban, ám a társaság tagjai tudják, attól kezdve, hogy a nő felment a szobájába, egyikük sem hagyta el a szalont illetve a hálószobáját. Ennek ellenére mindenki gyanússá válik: az ifjú házas orvosférj, a viharos tengerről a házba menekült két utazó, a sógornő, az unokaöccs, a barátnő és a házvezetőnő is. A házat a tenger és dán dogok zárták el a külvilágtól: ki volt hát a gyilkos és hová lett a fegyver? Ráadásul nemsokára újabb halál következik...

A bilincs is klasszikus detektívtörténet. Az eseményeket egyik résztvevőjük, a kisvárosi orvos és állatorvos, Lawless meséli. Váratlanul és véresen meggyilkolják a helyi földesurat, Lord Grenwill-t. Mindenki gyanús: szépséges felesége, az amerikai és a kanadai szomszéd, a kis falu lakói, a furcsán viselkedő csapos, a holttest bárgyú megtalálója, sőt, még az elbeszélő is. Utóbbi különösen, hiszen szerelmes a ladybe. Bár Gethryn már a történet elején feltűnik, a regény végig izgalmas és titokzatos marad, s különösen a gyanakvó kisvárosi közösség rajzával és a félelem állandó hangulatával köti le olvasóját. A rejtély megoldása is bonyolult: szerencsés módon esett 1941-ben épp erre a könyvre a Palladis szerkesztőinek választása, mivel a szerzőnek ma ez a legnépszerűbb regénye angol nyelvterületen. Így legalább elolvashatjuk. Mindenkinek ajánlom, aki szereti a klasszikus, vidéki-angol krimit, még úgy is, hogy a megoldás stílusa egészen más, mint Agatha Christie-nél.

Amikor meg kell mondanom, melyik a kedvenc könyvem MacDonaldtól, mindig habozok. Szeretem az Éva kisírt szemét, s leginkább A bilincs a személyes első helyezettem. Ám valahányszor újraolvasom a Csodálatos menekülést, mindig elbizonytalanodom. Ez a regény igazi krimi, de nem szabályos detektívregény. MacDonald először nem is saját neve, hanem a Martin Porlock álnév alatt jelentette meg. Sokat elárul róla két címe: Amerikában Escape, vagyis Menekülés, Angliában Mystery on Kensington Gore, vagyis Rejtély a Kensington Gore-on elnevezéssel jött ki először. Mindkét cím találó, hiszen valóban szabályos gyilkossági rejtéllyel lesz dolga az olvasónak, csakhogy a nyomozás körülményei és fejleményei inkább egy ódon, fekete-fehér bűnügyi kalandfilm nagy üldözéseit idézik.

Peter Craven teljesen elszegényedve, éhezve járja London utcáit. Végül úgy dönt, hogy betör egy ház hátsó traktusába, ahonnan épp eltávoztak a cselédek. Evés és ivás után elalszik, s amikor felébred, egy fiatal lány hajol fölé. Ám nem feljelenteni akarja a rablót, hanem arra kéri, segítsen neki eltüntetni egy holttestet... Azt hiszem, a húszas, harmincas években volt valami vonzó abban a történetben, hogy az abszolút becsületes, ám sorsüldözött főhős, csakis élelemért, de betör egy gazdag lakásba, ahol rajtakapják, de nem adják át a rendőrségnek, s ettől új fordulatot vesz az élete. Még Agatha Christie is feldolgozta ezt egy novellájában. Magyar példát is könnyű találni a történetre: komoly formában megjelenik az Ember a híd alatt című 1936-os filmben, ami nagy kedvencem, ponyvaalakban pedig elolvasható György László A Larriman találmány című, 1935-ös ős-füzetesregényében. (1) Ám az már ritka, hogy a betörőt frappáns módon arra kérje meg valaki, hogy vigyen el a házból egy halottat, akit - állítólag - nem az illető ölt meg. MacDonaldnek ez a könyve megosztja az olvasókat: van, aki szerint a történet ostoba és hihetetlen, én azonban minden alkalommal remekül szórakozom rajta. Nem utolsó sorban azért, mert olyan érdekes, fordulatos a cselekmény és olyan megnyerőek a főszereplők, hogy az embernek egyszerűen nem jut ideje azon gondolkodni, helyes vagy etikus-e, ami történik. Mire eljutna idáig, hogy kételkedjen, a rejtély már meg is oldódott, mégpedig igen meglepően és nagyon igazságosan.

Így aztán Philip MacDonald három regényét is bátran ajánlom: ha kezedbe kerül, olvasd el. Ő is olyan szerző, akiről az elmúlt század során elfeledkeztünk, ám művei ma is olvashatók, élményadók és érdekesek.

Linkek
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart
Elfelejtett detektívregények 3. -  Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. -  Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. -  Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper 
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv
Philip MacDonald detektívregényei magyarul

(1) A Christie-novella Az értékes gyöngy. A Larriman-találmány A fekete kastély című válogatásban jelent meg újra 1989-ben. Még egy megjegyzés: aki a Csodálatos menekülés tetejére kiválasztotta a fiatal Spencer Tracy képét - zseniális volt...