Ian Fleming James Bond-könyvei és a folytatások
Összesen tizennégy könyv, tizenkét regény és kilenc novella készült James Bond, a 007-es ügynök kalandjairól. Az utolsó két könyvet már posztumusz, írójuk 1964-es halála után adták ki. A novellák közül az Octopussy jelent meg hátrahagyott műként, a többi magazinokban már napvilágot látott addigra.
Magyarul hét könyv olvasható, valamint A Hildebrand ritkaság című novella (rövidítve) az 1990. januári Playboyban (2. szám)
1. Casino Royale, 1953, Casino Royale, Beholder, 1998
2. Live And Let Die, 1954, Voodoo, Scolar, 1999
3. Moonraker, 1955
4. Diamonds Are Forever, 1956, A gyémánt örök, IPC, 1990
5. From Russia, with Love, 1957
6. Dr. No, 1958, Dr. No, Scolar, 1999
7. Goldfinger, 1959, Goldfinger, Fabula, 1989 (izraeli kalózfordítás a hatvanas években azonos címen)
8. For Your Eyes Only (benne öt novella: From a View to a Kill, For Your Eyes Only, Quantum of Solace, Risico, The Hildebrand Rarity), 1960
9. Thunderball, 1961, Gömbvillám-akció, Fabula, 1990 (izraeli kalózfordítás a hatvanas években Szigoruan bizalmas címen)
10. The Spy Who Loved Me, 1962
11. On Your Majesty's Secret Service, 1963
12. You Only Live Twice, 1964, Csak kétszer élsz, IPC, 1990
13. The Man With The Golden Gun, 1965
14. Octopussy (and The Living Daylights) (benne eredetileg kettő, majd végül négy hátrahagyott novella: Octopussy, The Living Daylights, The Property of a Lady, 007 in New York), 1966

Bond-folytatásokat a mai napig nyolcan írtak: Kingsley Amis egy könyvet (Robert Markham néven), Christopher Wood kettőt, John Gardner tizenhatot, köztük két film-megkönyvesítést, Charlie Higson hat és fél hivatalos művet az ifjú Bond kalandjairól, Raymond Benson tizenkét művet, köztük három filmkönyvet, Sebastian Faulks, Jeffery Deaver és William Boyd pedig egy-egy új regényt. Ezek közül hat jelent meg magyarul:

Raymond Benson: Zero Minus Ten, 1997, Visszaszámlálás, Szukits, 1999
Raymond Benson: Tomorrow Never Dies, 1997, A Holnap markában, Szukits, 1997
Raymond Benson: The World Is Not Enough, A világ nem elég, Scolar, 1999
Sebastian Faulks: Devil May Care, 2007, Az ördög táncba visz, Alexandra, 2008
Jeffery Deaver: Carte Blanche, 2011, Bármi áron, Alexandra, 2011

William Boyd: Solo, 2013, Solo, XXI. Század, 2014

Frissítve: 2014.04.21.
Csodálkozom - hosszú és szubjektív bejegyzés James Bondról
James Bond fogalom.

Bár már a harmincas évek elején volt egy ilyen nevű novellahőse Agatha Christie-nek, s Ian Fleming egy elismert ornitológus nevét kölcsönözte regényhősének, Bond neve ma mégis egyedül A Kémet jelenti. A legendás 007-es az egyetlen igazi James Bond.

S bár továbbra is létezik egy széles és lelkes olvasótábor, amely az irodalmi Bondot és Ian Fleming regényeit tartja nagyra, sőt isteníti, azt hiszem, az is tény, hogy Bond nevéről a legtöbb embernek ma már a filmhős jut eszébe: Sean Connery, Roger Moore, Pierce Brosnan vagy legújabban Daniel Craig. Függetlenül Fleming író-utódainak méltó és epigon folytatás-gyártásától, Bond mindenek előtt a legendás filmalakok közé tartozik.

De azért legendás könyvhős is. Nekem mégis nehezemre esett megbarátkoznom vele... Ma viszont kritikátlanul kedvelem... Ez benne a csoda.

Bond, Fleming és én - avagy szeret, nem szeret?

Ian Fleming brit író, újságíró és életművész az ötvenes évek elején, túl negyvenedik életévén találta ki a rettenthetetlen szuperkémet, s 1953-ban adta ki első kalandját Casino Royale címen. Életének további tizenegy évében még tizenegy könyvet szentelt neki, évente megjelentetve egyet. Összesen (a posztumusz kiadottakkal együtt) tizenkét regény és kilenc elbeszélés létezik James Bondról Fleming tollából. A siker óriási volt: az eladott példányszámok átlépték a százmilliót, John F. Kennedy elnök 1961-ben kedvenc könyvének nevezte a From Russia, with Love-ot, 1962-ben pedig a Harry Saltzman és Albert R. Broccoli producerpáros megvásárolta a filmjogokat és elkészítette az első Bond mozifilmet, a Dr. Not, amelyet napjainkig 22 követett (valamint egy paródia és egy nem hivatalos, 23. folytatás). Bond alakja bevonult a történelembe és a modern mítoszok közé.

De vajon megérdemelten? Mi az, amit nem lehet elfelejteni, ami annyira jó, hogy híressé tette a 007-es titkosügynök alakját?

Vajon az, hogy izgalmas, realista hidegháborús kémtörténetekben szerepel, amelyeket Ian Fleming valódi, második világháborús angol titkosszolgálati tapasztalatai ihlettek? Hát, ezt nem igazán lehet mondani. Profi küldetésnek tűnik-e az, hogy a brit MI6 azzal bízza meg egyik ügynökét, hogy verje meg és tegye tönkre a bakkaraasztalnál az ellenség egyik eladósodott szuperkémét, majd ígérjen neki mentességet a vallomásáért? Mekkora az esély, hogy egy olyan bakkarajátékon, ahol a résztvevők (1953-ban!) fejenként huszonötmillió frankkal játszanak szerencsejátékot, a kém nyer? (Ezzel még a 2006-os Casino Royale-film forgatókönyvíróinak is meggyűlt a bajuk, pedig a bakkarát pókerre cserélték, amiről manapság illik azt gondolni, hogy tiszta matematika.)

Nos, akkor talán Bond ad valami olyan igazi, hihető képet a (hidegháborús) kémekről, ami valamiért kell az olvasóknak? Nem éppen. Bondnak erős személyisége van, de az nem egy kémé. Ironikus, könyörtelen, rideg, kemény. Sokat iszik, dohányzik, nőzik, csak elit helyen hajlandó étkezni vagy megszállni, többnyire megveti az álcázást. Tömi magába a benzedrint (amelyről az ötvenes években még nem sejtették, hogy impotenciát okozhat). Sokszor hibázik, ilyenkor higgadt nyugalommal, egyfajta büntetésként viseli a szenvedést. Mégsem emberi léptékű: mindig ő a főszereplő, s valami csoda folytán végül mégis mindig nagy dolgokat derít ki és mégis győz, de hogy hogyan, azt igazán csak Fleming tudja. Ha csak Bond óvatosságától és döntéseitől függne, a kém meghalna már a második könyvben. Ezenkívül rasszista (lásd túl sokat akaró feketék, hitvány mexikóiak és homokosok), macsó (ha nem átlép éppen a nőkön, akkor babusgatni szeretné őket, szeretkezései vagy fürdetéssel, vagy finom erőszakkal kezdődnek). Ilyen szempontból nem is testesíti meg már a mai férfiideált, hiszen a fenti férfiasságoknak a nagy része a világon már biztosan, de lassanként még Kelet-Európában sem gentlemanlike.

Persze szóba jöhet még a könyvek titkaként a szépirodalmi stílus. De vajon ez lenne az? Bond "...megvizsgálta fizikai érzékelésének pillanatnyi állapotát. Érezte estélyi cipője alatt a száraz, nehezen járható sódert, a szájában a kellemetlen, fanyar ízt és hónalja alatt az enyhe izzadságot. Azt is érezte, ahogy szemei betöltik üregüket, és ahogy arcában zsibong a vér. Mélyen belélegezte az édes éjszakai levegőt, majd összpontosította gondolatait és érzéseit. Szobáját vacsora előtt hagyta el, s most tudni akarta, vajon átkutatták-e." A Casino Royale-ból való, s érzékelteti, hogyan lesz a férfias realizmusból túlzásba vitt, szinte komikusan ható naturalizmus. Ez a fajta túlzás jelenik meg a minden könyvre jellemző "Bond bajban" kínzásjelenetekben is, ahol az időnként kidolgozatlan kémtörténetben tökéletesen precíz, néhol a szado-mazochizmust súroló bő és fantáziadús leírások következnek (ilyen például a Voodoo "farvízen húzás" cápaetetős jelenete, Dr. No tűz-jég-pók-polip akadálypályája vagy a Casino Royale tabudöntögető porolós kínzása, amely egy kicsit modernizálva és nagyon finoman fényképezve a filmbe is bekerült).

Azt kellene tehát mondani, hogy ezek csak kemény, sötét ponyvák, férfiálom-könyvek - és ennyi? De - én nem vagyok férfi, következésképp az álmaim sem ilyesmiről szólnak. Akik pedig férfiak, és szeretik Bondot, nem ostobák: sokkal többet látnak ezekben a könyvekben, mint ami eddig kiderülhetett.

Tüzetes vizsgálat - avagy a rajongás foka


Kell, hogy legyen valami Bondban.

Én kicsit sznob vagyok, szeretem értékelni az olvasmányaimat. Elég műveltnek tartom magamat, hozzá merek látni Updike-hoz, Esterházy Péterhez vagy Lackfi Jánoshoz is, Bondot tehát nem jobb híján olvasom. Nem szeretem a férfiaknak írt kalandregényeket és háborús könyveket, amelyekben mindig sok-sok a szál, gyorsak a vágások és túl sokan halnak meg realistán, végzetszerűen és menetrend szerint (a kedvencem e nem szeretettek közül Jack Higgins A sas leszálltja). Nem különösebben érdekel a technika, a fegyverek és az autók. A kedvenc országom Nagy-Britannia, amit Bond sose néz meg, mert mindig elmegy onnan. Utálom a szadizmust. Romantikus vagyok, vagyis ha ponyvát veszek kézbe, az női, szerelmes ponyva. Nos, akkor minek a kedvenceim listájára Ian Fleming?

Vannak könyvek, amikre azt szokták mondani, hogy lebilincselőek. Szerintem ez a Bond-regények első titka. Lehet, hogy kevéssé ihletettek a szépirodalmi leírások. Lehet, hogy egy kicsit aránytalan a szerkesztés. De mégis: Fleming valahogy eléri, hogy egy-egy könyvön át szüntelen érdeklődést tanúsítsak a bakkara szabályai (Casino Royale), a guanófeldolgozás (Dr. No) vagy éppen a mérgező, halált okozó növények (Csak kétszer élsz) iránt, s hogy én, aki világ életemben utáltam a regényes ismeretterjesztést, most mindenáron el akarom mondani valakinek, amit olvastam: hogy milyen érdekes trükköket használt(t az ötvenes években) a maffia a lóversenyeredmények manipulálására (A gyémánt örök) vagy hogy milyen Baron Samedi kultusza Haitin (Voodoo). Akár igaz, akár nem.
  
Azt tanítják, hogy egy kalandregényben ne a szereplők elbeszélése, hanem a kalandok legyenek az elsődlegesek: kedvenc Bond-könyvem azonban mégis a Csak kétszer élsz, amelynek első tizenkét fejezetében gyakorlatilag alig történik valami, mint hogy Bond és a japán kémfőnök, Tanaka beszélgetnek különböző körülmények közt különböző érdekfeszítő témákról. Egyszerűen letehetetlenül. A bűnözőfőnökök (látszólag hosszadalmas) ars poeticáit sem lehet félbehagyni. Goldfinger, Dr. No vagy Mr. Big a Voodooban olyan fantasztikusan őrültek, olyan emlékezetesen megszállottak, hogy kiselőadásaikat akkor sem lehet elfelejteni, ha tudjuk, hogy nem valódiak, s tévedéssel is telve vannak. Tökéletesen megkomponált remekek.

Szövegével Fleming megteremti azt az illúziót, hogy Bond (vagy M, vagy a fegyverszakértő Boothroyd őrnagy) mindent tud az adott témáról, sőt, hogy ő, az Író maga a mindentudó. S így én, az olvasó nélkülözhetetlen tudás és szuper érdekes dolgok szem- és fültanúja lehetek, és magam is bölccsé válhatok. Mindez talán Ian Fleming újságírói múltjával függhet össze: a mai világban sajnos ritka az olyan, aki képes ilyesmire, mert a felületesség lólába mindig kilóg a nagy áttekintőnek szánt cikkekből. Fleming azonban regényeiben is fenntartja a mesemondólátszatot, leginkább stílusával. Én pedig örömmel merülök el a szövegben.

Ami a kínzásokat illeti, azok
megvannak. De talán nem is uralkodnak el olyan kéjesen a szövegen. Hiszen a kemény krimi mesterei és művészei is bajba keverik olykor a hősüket... Egyébként Fleming sokat tanul tőlük. Egyik regényében Bond megveszi a "legújabb Raymond Chandlert", kronológiai szempontból biztos, hogy azok közül is a legirodalmibbat és legvastagabbat, a Hosszú búcsút. Furamód Fleming is él Chandler egyik leghangulatkeltőbb mestertrükkjével: amikor hőse ájulásból ébred, egészen szubjektív, együtt érző légkört tud kelteni álom és ébrenlét határának leírásával. ("A fénypont kiterjedt és egy darabka szalmával fedett padló lett belőle, amin összegörnyedve feküdt, miközben valaki nyitott tenyérrel pofozta. A fejét hasogató fájdalom minden egyes ütésnél ezer külön fájdalom-darabkára hasadt. Bond látta maga fölött a csónak szélét, és kétségbeesetten kinyújtotta a kezét, hogy megragadja. Feltartotta az awabikat, hogy láthassák: ő megtette kötelességét. A ferde szemek! Kono, az őr. Emlékezett már. Se awabik, se Kissy!" Csak kétszer élsz)
Ott vannak aztán a remek szereplők. Mindaz, ami rutinná lett a filmekben, itt még eredeti. A nőkből csak annyi van, amennyi kell, Felix Leiter nem minden filmben más arccal megjelenő sablonfigura, hanem igaz, jókedvű barát, M alakja pedig igazán lenyűgöző. Így aztán a történet apróságai már nem is izgatnak annyira.

Bond titkosszolgálatos, kémalakja nem önmagától, hanem a kémfőnökétől lesz hiteles, aki erősen hasonlít sok mindenkire Fleming saját főnökétől egy világháborús hősig, de engem leginkább a Bonddal kapcsolatban viszonylag kevesebbet emlegetett, William Somerset Maugham által kitalált Ashenden-történetek R-jére emlékeztet, aki mindig lényegre törő, kemény, korrekt és a mottója: "ha jól végzi a dolgát, ne várjon köszönetet, ha bajba kerül, ne várjon segítséget". (Ashenden, a hírszerző - Miss King, Borbás Mária fordítása) M határozottsága, kicsinyessége és nagyvonalúsága, szigorú ragaszkodása a szolgálati formákhoz, az, ahogyan mindig kioktatja és fegyelmezi Bondot, de ugyanakkor tiszteli is, meghatározza az ügynök szerepét. Segít hihetővé tenni, hogy ez a Bond - titkosügynök. Minden küldetés az ő kiselőadásával, feladatmegadásával kezdődik, mintegy rituálészerűen, s rögtön kedvet csinál a továbbolvasáshoz. (Tisztában vagyok vele, az sem valószínű, hogy az MI6-főnökök olyanok, mint M. De ő már egy hihető hidegháborús, titkosszolgálatos, brit figura a dossziéival, űrlapjaival, fedőszervével és a klubjával...)

Felix Leiter az ellenpólusa: laza, fiatal amerikai ügynök, aki minden helyzetben bátran kezdeményez, s legalább annyira szereti élvezni az életet, mint Bond. Bármennyire is igyekeztek a Fleming halála után írt folyatásregények mellé állítani jelentőségben a francia René Mathist, a könyvbeli Leiter az egyetlen igazi barátja Bondnak, akit kicsit furának tart harsánysága, amerikaisága miatt, mégis nagyon szeret. Miután először találkoznak a szemünk láttára a Voodooban (bár barátságuknak ekkor már múltja van), máris megtörténik a szörnyű tragédia: Mr. Big emberei elfogják, megkínozzák és megnyomorítják Felixet. Számomra azonban az a figura lényege, hogy a későbbi történetek nagy részében újra megjelenhet és visszavághat: kalózosan romantikus(an viselt) kampókezével, humorával, amely ellensúlyozza a bicegését, bátorságával és elpusztíthatatlanságával ideális "jó" szereplő, akit semmi sem tarthat vissza attól, hogy mindig a jók oldalán állva (a CIA után a Pinkerton nyomozóirodához szegődve) az igazságért harcoljon. Sorsa persze hihetetlen, de nem hihetetlenebb, mint Bond megölhetetlensége és állandó szerencséje, s ebben a kalandsorozatban Leiter biztos pont számomra.

A nőalakokat is nagyon szeretem. Vesper Lynd az a szereplő, akinek a lényéből a filmváltozatban is megmaradt valami. Bár ahogy kialakult a könyvsorozat zsánere, az örök szerelem, Vesper emléke fokozatosan megfakult, sorsa különösségével biztosan az egyik legemlékezetesebb Bond-nő. Honey Rider a Dr. Noban egy istennő, akinek egy barbár férfi betörte az orrát, Bond mégis képes úgy nézni rá, hogy nem is látja ezt az orrot, csak a hibátlan szépséget (bár aztán elküldi egy plasztikai sebészhez). Kissy Suzuki japán halászlány, akit egy film erejéig Hollywoodba is elcsábítottak, de furamód visszatért a névtelen kis szigetre kagylóhalásznak. A vele együtt élő, férjnek álcázott Bondnak egy kis toleranciát és házasállapotot kell tanulnia a sok-sok kaland után. Vagy ott van Tiffany Case, akit a Tiffany-pudriéról neveztek el: az utolsó ajándékról, amit az apja adott várandós anyjának, mielőtt örökre elhagyta... Legyen bármilyen ostoba vagy furcsa a lányok háttértörténete, Fleming mindig képes rá, hogy elfogadtassa őket a jelenben, amikor épp találkozunk velük és Bonddal. S ellentétben a filmek hagyományával (kiborítóan fura név, hagyományos szépség) a regények hölgyeinek a neve is magyarázatot nyer, s a szépségük is egyedi.

A Bond-könyvekben leginkább a szuperbűnözők alakját szokták dicsérni. Ezzel kap
csolatban azonban más véleményen vagyok. Bár a filmek gonoszai sokban hasonlítanak az eredeti Bond-könyvekéire, számomra épp az a fontos különbség, hogy extravagancia helyett a gonoszságuk hatalmas. A könyvbeli bűnügyek és feladatok nem mutatnak olyan csillogást, mint a filmesek (kártyán megverni a nagy bűnözőt, felgöngyölíteni az országos aranycsempészetet, lezárni a világon végigfutó gyémántcsempész csővezetéket, megtalálni egy atomrakétát stb.), de ettől olvasva talán egy kicsit elfogadhatóbbak, hihetőbbek. Attól, hogy valaki nagyon gonosz terveket sző, még nem biztos, hogy el akarja pusztítani a Földet új műbolygógyarmatot alapítva az űrben... Furamód épp ezért nem tetszett, amikor Fleming a Gömbvillám-akcióban (a készülő film hatására?) áttért a hidegháborús témákról Blofeld szuperbűnözői csoportjának áskálódásaira. A Csak kétszer élsz azonban helyrehozta ezt a "hibát" a szememben, hiszen ez Bond és Blofeld személyes párharca szuperszervezet nélkül.

Végül az utolsó, szintén nagyon fontos dolog Bond személyisége. Már írtam, hogy bizonyára nem ő a kémek ős- vagy ideáltípusa. Azt sem mondhatnám, hogy férfi-szerepmodell (talán az volt, de jó, hogy múlóban azok az idők), vagy hogy az én férfiideálom. És mégis. Úgy, ahogy van, tökéletes. Mint mondtam, romantikus vagyok. Bond pedig vonzó, mert veszélyes. Ő az, akivé minden férfi válni akar, csak persze azt a néhány kötöttséget kellene leráznia, amiből az élete áll. Ő az, akit minden nő akar, de persze csak álmában, mert a valóságban szívből utálja ezt a hímsoviniszta, önző, undorító... és igaza is van. Bond minden hibája rémálom a valóságban, de kedves modorosság a könyvekben. S mivel mindig is könyvfigura marad, a mese része, kár lenne megfosztani tőlük. Igaz, hogy iszik: koktélt, vodkát, sok izgalmas italt, amiről már olvasni is maga a bűn, de sohasem részeg (nevetést kérek!). Igaz, hogy dohányzik, de csak finom illatú, extra dolgokat szív (hogy hogyan csinálja?). (Nevetséges az új folytatásregények pedagógiai törekvése, amikben Bond csodamód leszokik ezekről a "csúnya" dolgokról. Érdekes módon, a nőkről nem.) Igaz, hogy vannak előítéletei, de idővel ezek finomodnak. Igaz, hogy önző és átlép a nőkön, de mivel az élete másból sem áll, mint bizonytalanságból és veszélyből, a könyvek lassanként tudományosan meggyőzik olvasójukat, hogy lélektanilag ez így érthető: Bondtól ne várjunk igazi házasságot. S ott van még a kiborítóan luxusszínvonalú életstílus: a franciául elmormolt szavak, a jó szabású öltönyök (hogy a fegyver ne látszódjon!), a választékos menüsorok és a fényűző hotelek. De vajon idegesítő piperkőccé változtatják-e Bondot? Dehogy. Annál vonzóbb, annál izgalmasabb. Tud még valaki így rendelni? "A baj sose azzal van, hogy mennyi a kaviár, hanem, hogy elég-e a pirítós - magyarázta Vespernek. - Nos - vette újra kezébe az étlapot,- én is csatlakozom a Mademoiselle-hez a kaviár élvezetében, de utána egy kis tournedos-t kérek, angolosra sütve, Béarnassie szósszal, és coeur d'artichaut-val, és míg a Mademoiselle az epret élvezi, én egy fél avokádót kérek francia öntettel." (Casino Royale)

A Bond-könyvek végül mégis elérik azt, amit a jó regények: érezni a hangulatuk
at, az illatukat, bekúsznak a valóságos világba, eszedbe jutnak, amikor mást csinálsz és rájössz, szereted őket és újra akarod őket olvasni.

És ezért, azt hiszem, végül is kezdem tisztelni és csodálni Ian Fleminget.

Függelék: Bond-regények és Magyarország - avagy miért nem kell nekünk magyarul 007?

A Bond-regények magyar kiadásainak története felér egy 007-es kalanddal. Legalább is zűrzavarosságában, illetve ahogyan elkezdődött. A jó befejezés azonban hiányzik.

Magyarul a mai napig hét könyv jelent meg a Ian Fleming által írt tizennégyből. Ezek: a Goldfinger, a Thunderball (Gömbvillám-akció), a Diamonds Are Forever (A gyémánt örök), a You Only Live Twice (Csak kétszer élsz), a Casino Royale, a Live And Let Die (Voodoo) és a Dr. No. A kéziratok, fordítók és fordítások kiadóktól kiadókig vándoroltak, ám egyetlen sorozat sem ért meg két-három kötetnél többet, sajnos. Megjelent ezenkívül két filmregény Raymond Bensontól, illetve két további Bond-folytatás. Vagyis a Bond-regények száma magyarul tizenegy, ám a válogatás teljesen összevissza és ötletszerű volt.

Az első Bond-sorozatot a Fabula kiadó indította útjára. A Goldfingert (1989) és a Gömbvillám-akciót (1990) is az avatott Bond-szakértő és remek író, Gáspár András fordította. Kedvet csinált az egész Fleming-világhoz, s a többi könyvre való hivatkozásaival segítette azokat, akik így, vagyis a hetedik könyv olvasóiként próbáltak bekapcsolódni Bond univerzumába. Megvolt a remény, hogy hosszú sorozat lát napvilágot, előbb-utóbb minden Bond-könyv kijön magyarul. Hogy miért éppen a Thunderball, a legkevésbé Fleming-féle Fleming-regény lett a következő kiadvány, nem tudom, ezután azonban a sorozat véget is ért.

Még ugyanebben az évben az IPC Könyvek sorozatában is megjelent két Bond-regény, A gyémánt örök (1990, Révbíró Tamás fordítása) és a Csak kétszer élsz (1990, Krasznai Márton fordítása), igen jó magyar szöveggel. A kiadó azonban ezután Robin Cookkal és Robert Ludlummal vészelte át a könyvpiac átalakulásait, Bondról pedig lemondtak: a sorozat itt is abbamaradt.

Hosszú idő után a már akkor nagyon jól induló szegedi Szukits vállalkozott Bond-kiadására: A Holnap markában Raymond Benson által írt megkönyvesítését (1997, Erdő Orsolya magyar szövegével) bátor vállalkozás követte, a legújabb Bond-folytatás, Benson Zero Minus Ten című, Honkong átadása idején játszódó 007-es regényének megjelentetése (1999). Ez a mű (Visszaszámlálás címen Pintér Noémi és Both Gábor avatott fordításában) reményt kelthetett, hogy ha Fleminget nem is, a legújabb hivatalos Bond-könyveket megkaphatják a magyar olvasók. Itt is elakadt azonban a folytatás.

Közben a Beholder Kft. megtette a nagy lépést (talán ezzel kellett volna kezdeni?): kiadta az első Bond-könyvet, a Casino Royale-t (1998, Krajcsi Tímea). A könyv hátlapján még ígéri az Élni és halni hagyni közeli megjelenését, de erre (ennél a kiadónál) már nem került sor.

Az utolsó sorozatvállalkozás a Scolar kiadó kezdeti időszakához köthető. Meglovagolva az új film, A világ nem elég népszerűségét, kiadták ennek a Raymond Benson-féle megkönyvesítését (olvashatatlan fordításban), s ezzel egy időben a két jamaicai Fleming-Bondot, a Voodoot (1999, Tandori Dezső furcsa magyarításában) és a Dr. Not (1999, Nagy Márta remek szövegével). Ígérték még A gyémánt örök kiadását (angol címen említve, talán nem is tudva, hogy ez már megjelent magyarul), de idáig már nem jutottak el.

És ez volt az utolsó alkalom, hogy Fleminggel próbálkozott valaki magyarul.

Érdekes még, hogy az első két lefordított Bond-könyv nem a Fabula kiadásában megjelent, az előbb említett Goldfinger és Gömbvillám- akció, hanem két Tel-Avívban (vagy Haifában, vagy nem is tudom, hol) megjelent, a hatvanas évekből való mű. Az első itt is a Goldfinger, a második pedig a Szigoruan bizalmas (sic!), utóbbi fedőnév azonban valójában a Thunderballt rejti, így lesz a dolog egyszerű... E fordításokat egy izraeli A-T nevű könyvkiadó, és egy bizonyos S. Gáti jegyezte: leginkább külföldi magyaroknak készült kis példányszámú és rettenetes minőségű kalózmagyarítások voltak, amelyek egy időben jöttek ki a Connery-filmekkel, s tudtommal Magyarországra nem jutottak el, csak a rendszerváltás után. Akkor azonban már fordítási hibáktól mentes, normális magyar szöveggel is rendelkezésre álltak ugyanezek a könyvek.

Összefoglalva: Bond legalább hat alkalommal megpróbált küldetésre indulni hazánkban, de minden alkalommal kudarcot vallott...

Naiv olvasóként nem látok bele a kiadók, könyvjogok és az olvasóközönség elérésének problémáiba. Mégis furcsának találom a következőket.
1. Soha életemben Fleming-féle Bond-könyvet könyvesboltban nem láttam. Vajon korábban is ilyen jól sikerült terjeszteni őket?
2. A mi országunkban még sosem jelent meg sorban, reklámkampánnyal kísérve az összes könyv. Sőt - normális lista sem igazán hozzáférhető a különböző kiadásokról. A Visszaszámlálás egyébként nagyon alapos fordítói jegyzete például felsorolta a Szigorúan bizalmast is a magyarul kiadott művek közt, pedig sosem jelent meg... (A tévedés oka a fentebb említett kalózkiadás címének ismerete lehetett.) Vajon kicsit több népszerűsítéssel nem lehetne Bond is közkedvelt?
3. Ha valaki arra hivatkozik, miért kellene egy Angliától távoli, nem angolszász vagy éppen közép-európai országnak Bond, hivatkoznék a spanyol, a lengyel és a horvát összkiadásokra. Mindegyik szupermodern külsejű, átgondolt és 2000-es évekbeli. Nálunk az utóbbi évtizedben senki sem adott ki Fleminget...
4. Az Agave kiadó bátran nekilátott megjelentetni az egészen másféle, de szintén legendás hírű John Le Carré írta kém-kalandregényeket. Fogynak. Vajon Bond nem érne meg még egy próbálkozást?
4. A Gömbvillám-akciómhoz úgy jutottam hozzá, hogy egyik nyaralásunkon egy vidéki nagyváros üzletközpontjában a földszinti csarnok közepén egy lepedőre fel volt halmozva vagy háromszáz darab belőle, a felismerhetetlenségig összeporosodott borítójú példányok, de teljesen épek, kinyitatlanok (gondolom, valami raktárból "merültek fel"). 100 Ft-ért adták őket. Hosszú sorokban jöttek az emberek megvenni egy-egy Bondot. Igaz, én is eltöltöttem otthon vagy öt percet egy benzines vatta társaságában a kosz letörölgetésével, de az eredmény kifogástalan lett. A vásárlók láthatóan örültek a könyvnek. A legtöbben nem csak "ócsókönyvet" láttak benne, hanem tudták, mi ez és boldogok voltak, hogy ráakadtak. Más: a Casino Royale antikváriumokban is szinte beszerezhetetlen. Az általam ismert helyeken várólista van rá... Biztos, hogy nem kell nekünk Bond?
5. Amikor Ian Fleming születésének századik évfordulójára Sebastian Faulks megírta Az ördög táncba visz (Devil May Care) című folytatását, az Alexandra néhány hónapon belül meg is jelentette (2008, szokásos, mindent-visz fordítója, Babits Péter ezúttal nagyot alkotott), s szépen el is fogyott. Volt reklám, volt könyvesbolti megjelenés. Az utánzat-Bond sikeres volt. De vajon eszébe jutott ezután bárkinek, hogy ha kiadtuk a ma sikerkönyvét, ami valójában leginkább tisztelgés Fleming előtt, s csak másodsorban hidegháborús kalandregény, lássunk neki az "igazinak" is...? Természetesen nem. (Pedig aki megvette és elolvasta a csupa utalás Faulks-könyvet igazi Bond-ismeret nélkül, valószínűleg beszerezne egy valódi 007-es történetet is!)

Tartok tőle, hogy - korábban leírt aggályaimtól függetlenül - James Bondnak és Ian Flemingnek lenne jövője Magyarországon. Sok vacakot és kevésbé vacakot összevásárolunk. Sok könyv kedveltsége csakis a reklámkampányától függ. A Bond-regények eladását segítheti, ha elkészül a huszonharmadik Bond-film Daniel Craiggel vagy megjelenik a következő hivatalos Bond-folytatás (Jeffery Deaver írja; mibe, hogy ez kijön majd nálunk is még ez évben...).

Csak egy kis merészség kellene. Jó fordítók. Olyan borító, amire rá lehet nézni nevetés vagy hányinger nélkül (előbbire jó példa a Casino Royale, utóbbira A gyémánt örök régi címlapja). Egészen apró reklámkampány: a Bond-luxussal, a Bond-fegyverekkel, Bond férfiasságával, erejével, a nyomozások egzotikus tájaival kapcsolatosan. Csak egy kicsi mindenből...

Én nagyon örülnék. De persze csodálnám, ha megtörténne...

Egy másik vitatott könyvsorozatról:
Tarzan, a megunhatatlan
Kedvenc tévhiteim Agatha Christie-ről
A világ szereti Agatha Christie-t. Természetesen sokan vannak, akik nem kedvelik a regényeit és a hőseit, és még többen, akik még sosem olvastak tőle semmit - de azért ők is megvannak valahogyan Agatha Christie-vel. Bevonult a köztudatba és népszerűbb, mint valaha.

Így azután írni és gondolkodni is nagyon népszerű róla. De van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az értékelésekbe, emlékezésekbe és innen-onnan összevágott visszatekintő cikkekbe. Ebben a bejegyzésben ezek közül szedtem össze tíz plusz egyet. (1)

1. Agatha Christie viktoriánus regényíró volt.
Ezt nagyon sok Christie-elemzésben lehet olvasni. A viktoriánus szónak van valamiféle ódon, habos, szégyenlős bája, s sokan úgy érzik, ilyen Agatha Christie, ilyenek a könyvei.
Ezzel szemben Anglia viktoriánus korszaka már 1901-ben lezárult, ekkor halt ugyanis meg 81 éves korában, majdnem hatvanöt évnyi uralkodás után "Európa nagymamája", Viktória angol királynő. Agatha Christie ekkor még nem töltötte be a tizenegyedik életévét. Ráadásul amerikai üzletember apja és reformpedagógiai szellemű édesanyja sosem hagyták, hogy teljesen hagyományos felső középosztálybeli kislányéletet éljen: a Millerek egy kicsit mindig mások voltak.
Viktóriát középkorú, a trónra igen sokat váró, bohém természetű fia, VII. Edward követte, s az edwardiánus korszakot az egész társadalom enyhülésként, változásként élte meg, a viktoriánusok napja leáldozott. Agatha Christie ifjúsága és fiatal asszony kora a hosszú tizenkilencedik századnak véget vető első világháborúval esett egybe, amely (például a női jogok és a nők munkavégzése terén) korszakos változásokat indított el, valamint átrajzolta a viktoriánus térképet. Írói pályája pedig együtt indult a "viharos" húszas évekkel, amely a divat, a kultúra és a városi (társasági) élet gyökeres átalakulását hozta. Elmondható tehát, hogy valójában viktoriánus időket sosem élt meg.
Természetesen van egy szereplője, a mindenki által szeretett Miss Marple, akinek igazi, viktoriánus lánykora kellett, hogy legyen: csak így lehetséges, hogy kedvenc festői "Mr. Frederick Leighton és Mr. Lawrence Alma-Tadema", hogy rendkívüli módon zavarba jön, ha ki kell mondania a terhesség vagy a mell szót és hogy sokat panaszkodik arra, hogy nem tud logikusan beszélni (ami persze nem igaz), hiszen "mit is tanult akkoriban egy lányka a nevelőnőjétől"... Sosem szabad azonban megfeledkezni róla, hogy a bájos vénkisasszony csak egyik szereplője Christie-nek, nem pedig az alteregója, s amikor megalkotta őt, az írónő még csak negyven éves volt, erősen különbözött tehát örököreg főszereplőjétől.

2. A Christie-könyvek a huszadik század első harmadába viszik vissza olvasójukat.
Ezt az állítást könnyű megcáfolni egyetlen Christie-műlistával is, mégis makacsul visszatér.
Ha megnézzük a 66 Christie-regényt, látható, hogy a hatvanas évekig az írónő évtizedenkénti könyvtermése szinte egyenletes volt. Kilenc műve íródott és játszódik a pályakezdő húszas években, tizenhét a harmincas, tizenhárom a negyvenes, tizenkettő az ötvenes, kilenc a hatvanas és négy plusz (a negyvenes években előre megírt utolsó) kettő a hetvenes években.
Az ötvenes években (amely mindenképp a század felén is túl van) még olyan mindenki által minőséginek elismert alkotásai születtek, mint a Mrs. McGinty meghalt, az Egy marék rozs vagy Az alibi.
Természetesen hozzájárulhat a fenti tévedéshez, hogy a ma legnépszerűbb tévésorozat, a Poirot (nagyon okosan, egyébként) minden Poirot-regény cselekményét visszahelyezi a harmincas évekbe, íródjanak bármikor. Miss Marple azonban még filmen is inkább a negyvenes évek terméke, valójában pedig a tizenkét Miss Marple-regény közül kilenc az ötvenes években és az után íródott.

3. A Christie-krimik konzervatív gyilkosságok, így alig folyik bennük vér.
Ehhez hasonló mondatot is számos helyen olvastam már.
Persze tudni kellene, mit tart a szerző konzervatív gyilkosságnak. Ha ugyanis az a modern ölés, amikor valaki fog egy bombát vagy egy gépfegyvert, és letarol egy fél várost, Christie kortársához, Edgar Wallace-hoz jutunk vissza, időben tehát ugyanoda kerülünk.
Ha attól konzervatív a téma, hogy szépen nyírott-locsolt gyepen gyűlik össze teniszhez a gazdag nagycsalád, amelynek körében gyilkosságot fognak elkövetni, akkor véletlenül Ross McDonaldhoz vagy Raymond Chandlerhez (pl. Hosszú álom), a kemény krimihez is eljuthatunk ugyanezen az úton, hiszen (cinikusan, ironikusan ábrázolva) ők is szerepeltetnek ilyen famíliákat. Agatha Christie nyomozásaihoz viszont nem minden esetben, hiszen sohasem csak családi gyilkosságokkal foglalkozott (elég csak a Tíz kicsi négerre, a Gyilkosság Mezopotámiábanra vagy A Bertram Szállóra gondolni).
Ha az lenne a konzervatív, hogy mindig az arra "méltók", bűnözők, alvilági figurák, rossz emberek gyilkolnának nála (mint ahogy némely cikkek állítják), erről könnyű bebizonyítani, hogy tévedés. Christie a legkevésbé sem hitt abban, hogy gyilkolni az alsó néposztályok szórakozása, hiszen egyetemi professzorok, főrangú hölgyek, köztiszteletben álló asszonyok, hisztérikus tinédzserek, katonás őrnagyok és bájos ifjú hölgyek is szerepelnek a gyanúsítottai listáján. (S van, aki le sem kerül onnan.)
Végül ha az egyetlen fokmérő a vér mennyisége, emlékeztetnék a Poirot karácsonyára (ld. Macbeth: "De ki hitte volna, hogy az öregemberben még annyi vér van?"), ahol a szerző direkt mindent elönt vérrel, természetesen előre megfontoltan...
Úgy gondolom, Christie "gyilkosságai" egyáltalán nem békések, hiszen minden megtalálható nála a baltával való agyonveréstől és a rettenetes görcsöket okozó mérgezésektől a fojtogatáson és a torokelvágáson át az elgázolásig és a halálra szurkálásig. Amitől vértelennek tűnhetnek, az az öncélú brutalitás kerülése. Ha egy holttestnek látszólag teljesen értelmetlenül véres hús-és csontmasszává verték az arcát, a regény folyamán magyarázatot kapunk a szörnyűségre.
Ezt a fajta vértelenséget azonban minden (modern és ódon) könyvtől elvárom: ha megmutat valami retteneteset, értenem kell, miért mutatta meg. Ha a borzongatás értelmetlen és öncélú, nem irodalom.

4. Agatha Christie minden könyvében ugyanazt a receptet alkalmazza. Művei egyszer olvasósak. Ha láttad a sztorit filmen, már nem érdemes elolvasni a regényt.
Ezeket a vélekedéseket nem szeretném teljesen cáfolni, hiszen, hogy ki mit szeret, illetve hogy miért olvas krimit, teljes mértékben magánügy.
Ám azért érdemes tudni, hogy amikor a lelkes rajongók egymás mellé állítanak történeteket, mint amelyekben "ugyanaz" a megoldás, csak egyes motívumegyezésekre utalgatnak. Maga a történet azonban mindig más. Egy közismert példa (nem spoiler, mivel az okos fülszövegíró rányomtatta a Gyilkosság a csendes házban kötet hátuljára), hogy A rodoszi háromszög című Poirot-novella a Nyaraló gyilkosok című regény alapjául szolgált. Igaz, az egyik Rodoszon játszódik, a másik Dél-Angliában, az egyikben mérgeznek, a másikban fojtogatnak, az egyikben azonnal gyanús egy férj, a másikban nem... Végül oda jutunk, hogy egyetlen közös pontot találunk (ez azonban csak a két mű teljes elolvasása után lesz világos), s ennyi erővel mellé tehettük volna a Karácsonyi tragédia című Miss Marple-novellát is...
Persze aki csak azért olvas krimit, hogy rájöjjön a megoldásra, egy idő után gyakorlatot szerezhet a találgatásban. S bár korábban leírtam, nekem miért nem egyszer olvasósak a Christie-krimik, ha már megvan a gyilkos, bizonyára többen örökre félreteszik a könyvet, mint megoldott feladványt.
Az azonban már nem igaz, hogy ha láttad filmen, megvan a sztori. A Poirot-megfilmesítések is igen sokat változtatnak az eredeti történeteken (néha több, néha kevesebb például a gyilkosságok száma a könyvhöz képest). A jelenleg futó Marple-sorozat specialitása azonban az, hogy olyan történetekben lépteti fel Miss Marple-t, amelyben az eredeti könyvben egyáltalán nem szerepelt. Ez persze tetemes átírásokat és totális változtatásokat eredményez, tehát nagyon is érdemes kézbe venni a könyveket a filmnézés után is.

5. Christie minden művében szerepel valamelyik híres nyomozója, Hercule Poirot vagy Miss Jane Marple. Utolsó két könyvében, melyek már csak az írónő halála után jelentek meg, mindkettőjükkel végzett.
Aki már olvasta a Tíz kicsi négert, az első mondatot csípőből tudja cáfolni. Az írónő 66 regényének épp a felében, 33-ban nyomoz Poirot, 12-ben pedig Miss Marple. A maradék 21 könyvben más, néha visszatérő nyomozók szerepelnek (Battle főfelügyelő vagy a rokonszenves nyomozópáros, Tommy és Tuppence Beresford), néha azonban csak úgy megtörténnek a dolgok, mi meg csak ülhetünk tanácstalanul és rosszat sejtve és várhatjuk, hogy bekövetkezzen a tragédia: mint Christie egyik legmesteribb késői könyvében, az Örök éjben.
A második mondat mostanában több magyar cikkben is feltűnt, valamiféle félelmetes félrefordításnak és félreértésnek köszönhetően. Még két regénycímet is tudni vélnek a szerzők: ezek "a Harmadik felvonás és az Utolsó rejtély című kötetek, amelyekben (Christie) hősei meghalnak, haláluk előtt leleplezve gyilkosukat". Minden kezdő rajongó is tudja azonban, hogy Christie nem is írt ilyen címekkel regényt... Igaz, a Nyílt kártyákkal végén ugratják Poirot-t azzal, vajon ha most megölnék, a szelleme kinyomozná-e a gyilkost, de ez csak afféle élcelődés. Ha belegondolunk, a halál előtt leleplezni egy gyilkost sokszor nem valami nagy feladat, még én is kinyöghetném például, hogy "Mabelle lőtt rám"...
Christie utolsó két regénye a Függöny: Poirot utolsó esete és a Szunnyadó gyilkosság című Marple-történet. Az előbbit a II. világháború idején írta és még életében, utolsó könyveként jelent meg 1975-ben. A másodikat a negyvenes évek közepén készítette el (bár John Curran máskorra keltezi), s posztumusz könyvként, 1976-ban adták ki, mint az írónő utolsó meglepetését olvasóinak. Mindkettő izgalmas, letehetetlen könyv, elvonatkoztatva különleges helyzetétől is, és nem igaz, hogy mindkettőben meghal a nyomozó.

6. Agatha Christie éppen olyan bájos, kedves idős hölgy volt, mint vidéki vénkisasszonya, Miss Marple. Agatha Christie Mrs. Ariadne Oliver, az almakedvelő krimiírónő személyében saját magát szerepeltette a Poirot-regényekben.
E két tévhit együtt kezelendő, hiszen mindkettő arra épít, hogy Christie egy az egyben beleírta magát a könyveibe. Úgy gondolom, egy könyvben minden szereplőt az író talál ki, mozgat és beszéltet, s ezek a hősök figurák és nem valóságmásolatok (2).
Miss Marple-ről már esett szó: egészen biztosan idősebbnek és ódivatúbb neveltetésűnek teremtődött, mint kitalálója. Persze az idők során sokat fejlődött, egyre szeretetreméltóbb és bensőségesebben ábrázolt hölgy lett. Megkapott egy keveset Agatha Christie idősebb nőrokonainak tulajdonságaiból, s néhányat Christie lánykori emlékei közül is. Ettől azonban maradt, aki volt: a tipikus vidéki vénkisasszony. Szegény, szégyellős, szemérmes, mégis realista. Kecses, finom, konzervatív, takarékos, kicsit pletykás idős hölgy. Aki csipkeholmikat visel, aki gyertyaegyenesen ül a széken, akinek legfőbb szórakozása az olvasás és a kötögetés, és aki alig hagyja el faluját és megszokott környezetét, legalábbis lelkiekben (hiszen minden új környezetét a megszokotthoz hasonlítja).
Ezzel szemben Christie elveiben konzervatív, de viselkedésében modern nő volt, akit érdekelt az autózás, a sportok, az utazás, a lakberendezés. Jó párkapcsolatban élt, élvezte a szexet, a szerelmet és férje társaságát, gyakran járt emberek, barátok közé, szerette a színházat és az operát, és szeretett nagyokat nevetni. Tisztában volt saját hibáival és erényeivel, sajátos, néha kissé harsány humorával, egyre terebélyesedő termetével, időnkénti önbizalomhiányával és egészséges étvágyával. Ugyanolyan hévvel vetette bele magát az amatőr régészkedésbe, mint a profi regényírásba. Igazi, érdekes ember volt, nem önmaga regényhőse.
Épp ezért Mrs. Oliverrel sem volt soha azonos. Bár szintén sok tulajdonságával felruházta a figurát, sőt, arra használta, hogy általa megjegyzésekkel és kommentárokkal lássa el saját írói pályáját, beszámoljon a krimiírás, a színdarab-adaptációkészítés és a rajongókkal való kapcsolattartás nehézségeiről, kár volna kettőjüket összekeverni. Már csak azért is, mert a Nyílt kártyákkalból tudni, hogy Mrs. Oliver már évekkel Christie előtt írt egy Holttest a könyvtárszobában című regényt.:)

7. Agatha Christie nem krimitárgyú Mary Westmacott-könyveiben az önéletrajzát írta meg. A Mary Westmacott-könyvek romantikus regények.
Agatha Christie hat olyan regényt írt, amelyeknek nem valamilyen bűnügy a tárgya. Ezeket Mary Westmacott néven jelentette meg. Azt szokás írni róluk, hogy romantikus (értsd szerelmes) regények, nőolvasóknak szólnak, s minőségükben messze alulmúlják a legsablonosabb Christie-krimiket is. Ha valamire jók, akkor arra, hogy kulcsregényként olvassuk őket Christie életrajzát kutatva. Ez azonban nem igaz.
Először is, valamennyire életrajzinak csak az első kettő, Az óriás kenyere és a Befejezetlen portré tekinthető. Előbbi főként a gyermekkor érdekességeinek leírásában idézi Christie saját életét, főszereplője azonban fiú/férfi, s végül művészregénynek bizonyul: hogyan kell egy ifjú zeneszerzőnek döntenie tehetsége kibontakozása és boldog magánélete között. 1930-ban ez divatos téma volt, s ha a könyv kissé sikerületlen és aránytalan is, érdekes. A második műben egy tanácstalan asszony beszéli el az életét egy fiatal festőnek. Ebben az írónő feldolgozott ezt-azt saját kudarcos első házasságából, de olyan mértékben átalakította, hogy a legkevésbé sem megbízható forrás. A könyv 1934-es, s Christie tíz évig pihentette Mary Westmacottot.
Az 1944-es Távol telt tőled tavaszom azonban tökéletes újrakezdés volt. A további négy könyv (a másik három A rózsa és a tiszafa, 1948, A lányom mindig a lányom, 1952, Az élet súlya, 1956) nem romantikus, nem önéletrajzi, nem kulcsregény és még csak nem is rossz. Sőt, véleményem szerint a Távolt telt tőled tavaszom mestermű, s az utolsó két könyv is kiváló lélektani regény.
Ha Christie nem lett volna Christie, talán érdekes, emlékezetes lélektani regények írójaként is emlékezhetnénk rá. Egyes krimijeiben is, mint a Hétvégi gyilkosságban, a Cipruskoporsó egyes fejezeteiben vagy az Éjféltájtban is megjelenik ugyanez a törekvés: sokkal jobban érdeklik a nők és a férfiak (!) lelkében lezajló folyamatok, mint a szóban forgó gyilkosság(ok). Ezt az érdeklődését kamatoztatta a Westmacott-regényekben, amelyek az izgalmakat és a fordulatokat így sem nélkülözik (veszekedések, balesetek, tűz, öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet), de a világuk egy kicsit más, mint a krimiké. Mert ha valaki megölt valakit, azt leleplezik, megbüntetik és minden egyértelmű. De ha egy asszony belátja, hogy az egész életét elrontotta, vajon meg tud-e változni? Ha egy anya úgy érzi, hogy a lánya tönkretette az életét, vajon igaza van-e? És ő mit tett a lánya életével? S ha egy nő úgy érzi, a húgáért él, valóban mindent megtesz-e? És jó dolog-e az életünket valaki másnak áldozni? Hol a határ én és mi között?A késői Westmacott-regények nagyon jó kérdéseket tesznek fel és sosem adnak egyértelmű választ: az olvasónak töprengenie kell, "hova áll" a történet végén. Mert az élet bonyolult. Ellentétben némely romantikus (szerelmes) regényekkel, ahol az élet egyszerű: összeveszés, tánc, egzotikus utazás, puszi, lelkizés, ágy, esküvő (?) és kész. A késői Westmacott-könyvek viszont nem ilyenek, rakjanak akárhány virágot a borítójukra. Érdemes egyet elolvasni.

8. Agatha Christie-nél minden a helyén van, de lassan csordogál a cselekmény. Lehet, hogy ha ma jelentkezne a kéziratával egy kiadónál, elküldenék, nem adnák ki.
Ezt a tévhitet innen vettem. A fura, hogy magyar krimiíró mondta. Nem olvashatott túl sok Christie-t: akinek vannak lassú regényei és gyors regényei. A fogorvos széke, a z kicsi néger vagy épp az És eljő a halál biztosan a gyors, mozaikos szerkesztésű könyvek közé tartoznak. Amihez pedig az írónő nagyon ért: a jó fejezetzáró mondatok. Amik után azonnal tovább kell lapozni a következő fejezethez.
Fura dolog a második gondolat. Hisz ma egy egész ipar épül Christie-re. Ha ma valaki elutasítaná, ostoba lenne. De vajon így tenne? Tudok két kiadót Magyarországon, akik biztosan kiadnák, pályakezdőként is. (Még akkor is, ha ebben a kalapban érkezik az első megbeszélésre...)

9. Agatha Christie legjobb regényeit mosogatás közben találta ki, utált ugyanis mosogatni, s gyilkos gondolatai támadtak tőle. Egyszer azt mondta: A legjobb férj a régész, mert minél idősebb az asszony, annál jobban érdekli.
Az ilyen és hasonló butaságok még Christie életében terjedtek el, magazinok és rádióműsorok szellemeskedései alapján. Az első tipikus ötvenes évekbeli vicc, az írónőről, aki (háztartásbeli) nő létére sikeres könyvszerző. A második mókásnak szánt utalás arra, hogy Christie és második férje, a régész Max Mallowan között tizenöt év korkülönbség volt, Max javára. Bár az ember reméli, hogy nem a róla faragott gúnydalok, poénok és az életéről mesélt viccek, hanem bölcs mondásai, szép tettei és jó emlékezete éli túl, az internetnek hála, ezek az ostobaságok is örökre Christie-vel maradnak, valaki ugyanis mindig kiássa őket, ha szellemeskedni akar...

10. Agatha Christie Alzheimer-kóros lett idős korára. Agatha Christie diszgráfiás volt. Meg diszlexiás.
Nagyon divatosak ma a problémák és betegségek. Nem csoda, hogy mindenki kedvenc krimiírójának életében is igyekeznek felfedezni őket.
A végén érdemes kezdeni. A két diszt (vagyis hogy Agatha Christie-nek írási, betűformálási, illetve olvasási, összeolvasási problémái lettek volna) egy-egy életrajzi apróságra alapozzák a "tudós" kiötlők. Önéletrajzában Christie azt írta, nyolcéves koráig nem láttak szívesen a kezében könyvet a szülei, ez lenne a diszlexia alapja. Arról már megfeledkeznek, hogy az írónő rengeteget olvasott egész életében, saját és mások műveit, újságot nagy kedvvel, kritikákat kisebbel, ráadásul titokban már szülei olvasási tilalmát is megtörte. Soha nem volt problémája. Ugyanígy az írással sem: egy dolog igaz, hogy rendkívül csúnyán írt, s volt néhány visszatérő helyesírási hibája (mint mindannyiunknak, 3). Nyomát sem mutatta azonban olyan jelenségeknek, amelyek alátámasztanák a diszgráfia elméletét (nem volt gondja a nyelvtannal, hihetetlenül gyorsan írt és másolt, azért nem szerette a gépírónőknek való diktálást, mert lemaradtak tőle). Mindkét tünetegyüttes sok emberre jellemző (ma is), de úgy tűnik, Christie nem tartozott közéjük.
Az Alzheimer-kór már érdekesebb. Mivel a család tapintatosan és szeretettel gondozza Christie emlékét, elképzelhető volna, hogy ezt a (némiképp személyiségvesztéssel járó, megalázó) betegséget eltitkolnák a rajongók elől. Ám ha az ember olvas a "bizonyítékokról", kétségei támadnak. Az ötlet ugyanis azon alapul, hogy miután megszámolták Christie könyveiben a szavak előfordulását és ismétlődését, úgy találták, hogy 1968-70 között mentálisan leépült. Nem értek a szószámláláshoz, de az elmélet azt feltételezné, hogy a Halloween és halált és a Nemezist nem egyszerűen egy idős (79 illetve 81 éves) hölgy írta, hanem valaki, akinek az időskori elbutulás mellett javában futotta logikus cselekményű könyvekre. Bár névfelejtéssel, szókincscsökkenéssel, kognitív és vegetatív zavarokkal, valamint hallucinációkkal küszködött, közben kiváló könyveket volt képes írni...
Úgy gondolom, nyolcvan év felett mindenkivel előfordul, hogy nem emlékszik egy névre (pláne, ha az egy negyven évvel azelőtt írt könyvében szerepel, vagyis ő adta egy kitalált személynek), szerkesztési stílusa egy kissé lazább, elbeszélésmódja kissé csapongóbb lesz. Ezt az Alzheimer-kór tüneteivé felnagyítani viszont nevetséges. Szerintem bátran kijelenthető, hogy az elmélet butaság, annak tartani realitás, nem pedig Christie "megvédése". Az elmélet egy csak látszólag tudományos médiabombaszt, amely lufiként pukkan ki, mégis örökre rajta ragad az írónő emlékezetén...

Végül egy utolsó, friss, magyar tévhit, amit, mint rajongó, hoax-levélben már többször megkaptam: +1. Matthew Pritchard, az írónő egyetlen unokája annyira nem ismeri nagymamája életművét (amelynek egyetlen igazi jogtulajdonosa), hogy egy interjúban arra a kérdésre, melyik a kedvenc regénye, azt válaszolta: az Örök éj Miss Marple-lal. Mint közismert, a vénkisasszony nem szerepel ebben a regényben...
Az interjút elsőre nem sikerült jól lefordítani. A kérdés az volt: Melyik a kedvenc regénye és melyik a kedvenc nyomozója? A válasz pedig: Az Örök éj és Miss Marple. Bár Matthewról sokan gondolják, hogy nem jól sáfárkodik nagyanyja életművével (méltatlan megfilmesítések, hatalmas jogdíjak), egyet senki sem állíthat: hogy nem szerette Agatha Christie-t és nem ismeri a műveit.

Befejezném a Christie-tévhitek felsorolását, bár még sok aprósággal lehetne folytatni. Ha van kedved, kommenteld ide azokat a tévhiteket, amik téged bosszantanak!
Addig is, mindenkinek jó Christie-könyv-olvasást!

Linkek:
Egy angol író - Agatha Christie
Hercule Poirot - Agatha Christie kis belgája
Az örök öregkisasszony - Miss Marple
Christie és a képregény
Agatha Christie és a fordítás határai
Agatha Christie összes művei
Agatha Christie kötetei magyarul főhősök és témák szerint

(1)
A képekre érdemes kattintani: akkor szép nagyban felnyílnak. Más: persze tudok olyan cikket is, ami tévedésmentes, sőt, látszólag eredeti is. Ennek azonban az az egyetlen oka, hogy szerzője szinte egyetlen árva önálló gondolatot sem vetett papírra, gyakorlatilag minden mondatot a Magyar Agatha Christie-olvasók oldaláról merített több különböző szerző legjobb, legegyénibb gondolatait kimásolva (a nagy rész persze az ottani életrajzból van, szó szerint). Így persze könnyű eredetinek lenni, idegen tollakkal... Ráadásul a blogot az origo főoldala is szemlézte, sokezren olvastak így Christie-ről okos dolgokat, csak éppen egy olyan szerzőnek voltak érte hálásak, aki, csak - másolt...
(2) Még akkor is, ha magát is beleírja, mint pl. Isaac Asimov Isaac Asimovot a Gyilkosság a könyvvásáron című krimijébe.
(3) Milyen i a szó: naív-naiv? Dicsér-dícsér? Válasz: mindkettő rövid. A népesség hetven százaléka legalább az egyiket hosszúnak írja, mert így hallja. De ez nem diszgráfia.


Frissítés: Jó érzés, ha az ember megdicsőül: értsd, viszontlátja bejegyzése linkjét, dicséretét, netán jelölt felhasználását valaki másnál. Jó érezni, hogy "hasznosat" írtál. Ennek azonban egyáltalán nem örülök: valaki a Mamanetről fogta fenti cikkem és átírogatva újra feltette hozzájuk... Örülök, hogy tetszett, amit írtam. Szerintem is érdekes. De ez az én szövegem. Vagy vegye a másik szerző a fáradságot és írjon saját cikket, saját nyelvén, vagy hagyja békén az én szavaimat... Én például ezt írtam: "van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az értékelésekbe, emlékezésekbe és innen-onnan összevágott visszatekintő cikkekbe." Ő viszont így zanzásított: "sokat cikkeztek róla, de van egy pár tévhit, ami makacsul, mindig és újra bekerül az értekezésekbe innen-onnan..." Remek, hogy a szerző nem tudja, mi a különbség értékelés és értekezés között... Én viszont tudom. A bonyolult mondatszerkesztésem bezzeg meghagyta. Ami pedig nagyon zavar, hogy - még ha így néhol körülményesnek is tűnt némely megállapításom - több dolgot szándékosan talánnal, esetleggel, valószínűvel mondtam ki. Az átszerkesztőt ez untatta, ezeket mind kihagyta, így lett cikke a  megfellebbezhetetlen igazságok irritáló gyűjteménye... És engem idéz. A csudába! Írtam nekik, hogy vegyék le az átírt cikket a lapról. Kíváncsi vagyok, megteszik-e...
A plágiumügy újabb fejleményeiről itt: Az idő begyógyítja a sebeket.