Az Európa kiadó ajándékai
Bár egyik legutóbbi bejegyzésemben szidtam egy kicsit az Európa Könyvkiadót, most nem tudok mást tenni, mint hogy leveszem a képzeletbeli kalapomat előttük. Szórakozásból végiggondoltam idei beszerzéseimet és olvasmányélményeimet, s arra jutottam: ebben az évben nálam egyértelműen az Európa bizonyult a legjobb magyar kiadónak. És még előttünk a novemberi, karácsony előtti hajtás, sok-sok ígérettel...

Ami ajándék volt számomra:
1. A tengeren várlak című megrázó elbeszéléskötet után újabb műveket adtak ki a japán Itojama Akikotól: két kisregényt a Modern Könyvtár megújult sorozatában (Balfék - A tengeri remete).
2. Új szerzőket is felfedezhettem a sorozatban: Quim Monzo Guadalajara című kötete elképesztő, posztmodernül és áltörténelmien groteszk novellákat tartalmazott, Wells Tower Elpusztítva, felperzselve című novelláskönyve pedig szívbemarkolóan érzelmes és kegyetlenül kemény írásokkal lepett meg.
3. Hosszú kihagyás után ismét új Joyce Carol Oates kisregény jelent meg, az Egy szép szűz leány: és mindenkinek, aki elolvasta a környezetemben, rövid időre felborult tőle a lelki egyensúlya. Nekem is. De olyan szép...
4. A gyönyörű, megújult Diákkönyvtár-sorozatot Lev Tolsztoj Anna Kareninájával kezdték meg.
5. Az előzőnél sokkal szebb és kézbe illőbb kiadásban jelentették meg Bram Stoker Drakulájának új magyar fordítását.
6. Sikerült befejezni a második kötettel Christian Jacq Az istenek bosszúja című regényfolyamát.
7. Újra megjelent a kiadónál Sylvia Plath Az üvegbúra című csodás könyve és Maurice Druon szellemes regénye, a Zeusz emlékiratai. Mivel mindkettőt szakadt Európa Zsebkönyv-korából ismerem, öröm új köntösben látni őket a boltokban és mások kezében...
8. Fáradhatatlanul folytatódtak Ross Macdonald Lew Archer-detektívtörténetei az Európa Krimi sorozatban. Idén négy kötetet adtak ki a szerzőtől, három olyan művet, amely először jelent meg magyarul, ráadásul köztük az első regényét, a Mozgó célt.
9. Kiadták Roger Moore szellemes-érdekes A nevem Moore... Roger Moore című önéletrajzát.
10. Lefordították Claire Tomalin mérvadó és mértéktartó, olvasmányos életrajzát Jane Austen életéről.
11. Fantasztikus tempóban bővült a Raymond Chandler sorozat, az évben négy kötet jelent meg. Két regénnyel lezárult a nagyepikai életmű és - úgy tűnik - megkezdődött az, amit eddig még senki sem vitt végbe Magyarországon, a novellák teljes kiadása. (Bárcsak...)
12. A nagysikerű Marie Antoinette után új történelmi esszé jelent meg a kiadónál Antonia Frasertől A Napkirály és a hölgyek címmel, amely XIV. Lajosnak és korának a nőkkel és a női nemmel való kapcsolatát mutatja be.
13. Egész évben ünnepelték a 120 éve született Agatha Christie-t. Író-olvasó találkozók, rendezvények és beszélgetések zajlottak, tizenegy kötet került a boltokba a Tíz kicsi négertől a Halloween és halálig, s még egy várható. A születésnapi ajándék pedig a magyarul még soha meg nem jelent Négy színmű és Jared Cade Agatha Christie és a hiányzó tizenegy nap című oknyomozó életrajzi könyve volt. És még további könyvmeglepetések következnek!

(((Ami nem tetszett igazán:
1. A könyvek
ben rengeteg a sajtóhiba, a melléütés, a fölösleges szóköz - s néha fordítási hibákra is akadni, nem egyre. A Drakula tartalomjegyzéke teljesen rossz, csak minden fejezetkezdő dokumentum címe szerepel benne, mintha fejezetcím lenne. Ez dilettáns kiadványszerkesztés. Talán szükség volna egy lelkes lektorra...
2. Némelyik könyv jó minőségű, fehér papírjának és szoros kötésének köszönhetően olvasás közben harcot kell vívni, hogy a regény ne csukódjon vissza a kézre.
3. Id
őnként különösek a fordítóváltások. Érthetetlen például Agatha Christie Négy színműve esetében, hogy a magyarul könyvformában már megjelent Három vak egérből írt Az egérfogót miért Dedinszky Zsófia fordította le (egyébként kiválóan), sehol sem követve Molnár Gabriella négy éve már megjelent magyar novellafordítását, ott sem, ahol a két eredeti angol műben ugyanaz a mondat szerepel. (Ez egy lelkes olvasó számára - még ha jogi oka is van - illúzióromboló!)
4. Számos
borító igencsak túlterhelt lett. (Feliratok, idézetek, nagy és kis képek, színek garmadája...) Valamennyi krimisorozat megsínylette a borítótervező és a borítóváltást. (Egyszer sikerül egy kiadónak kiadnia Chandler összes regényét, mégis két különböző külseje lett a mindössze hét könyvnek... Kár az egyénieskedésért. Igaz, a sorozat folytatódik. Mindkét borítótervező szép és kreatív munkát végzett, csak a gyűjtő- és hagyománytiszteletet hiányolom a váratlan formaváltásból.)
5. Amilyen kitűnő könyvkiválasztás volt a Jane Austen életrajzé, olyan kevéssé sikerült Jared Cade művéé. A lektűrös, felületes, szenzációhajhász, s íróként és "bizalmasként" önmagát a végsőkig előtérbe toló szerző könyvét a magyarul tavaly megjelent, kiváló életrajz, Laura Thompson Agatha Christie. Egy angol rejtély (Háttér, 2009) című, szakszerű, alapos és élvezetes munkája már egyetlen érvvel megcáfolta - épp egy olyan hibát, egy menetrendbeli csúsztatást róva fel Cade-nek, amilyenekkel ő pirít rá könyvében a korábbi életrajzírókra.
6. Néhány ajánlószöveg még mindig különös, például az, amely Antonia Fraser mintegy nyolcvan oldalnyi jegyzettel és hivatkozással ellátott művét regénynek nevezi...
De sebaj! A jó könyvek minden apró hibáért kárpótolnak!)))


Mindent egybevetve, kedvenc kiadóm az Európa!
Alig várom már Giovannino Guareschi Don Camillo Kisvilága című szellemes novellafüzérét, Agatha Christie Gyöngyöző ciánját, Sebastian Haffner új könyvét Poroszországról egy porosz szemével, Alexandre Dumas magyarul még soha meg nem jelent A Vörös Szfinxét és persze John Curran Agatha Christie titkos jegyzetfüzetei című, sokat ígérő meglepetéskönyvét.
Remélem, a jövő évben is megengedhetem majd magamnak a könyvvásárlást. Azt már tudom, melyik kiadó oldalán figyelem majd elsőként a megjelenéseket...
Kertész István könyvei az ókortörténelemről
1. A hódító Róma, Kossuth, Bp., 1983, Szivárvány Könyvek
2. Ókori hősök, ókori csaták, Tankönyvkiadó, Bp., 1985, utánnyomás: 1987, Hősök-csaták

3. Héraklész unokái. A makedónok története Nagy Sándorig, Kossuth, Bp., 1988, Szivárvány Könyvek
4. Antik harcmezőkön, Tankönyvkiadó, Bp., 1989, Hősök-csaták
5. Az ősközösség kora és az ókori keleti társadalmak - Az ókori Görögország története - Az ókori Róma története, Ikva, Bp., 1990 (világoskék borítóval), utánnyomás: 1990 (zöld borítóval), 1991 (sötétkék borítóval), Korszerű történelem érettségizőknek és felvételizőknek 
6. A görög-perzsa háborúk, Zrínyi, Bp., 1990, Hadtörténelem fiataloknak
7. Nagy Sándor hadinépe, Zrínyi, Bp., 1991, Hadtörténelem fiataloknak
8. Híres és hírhedt római Caesarok, Kossuth, Bp., 1992, A világtörténelem nagy alakjai
9. Hellén államférfiak, Kossuth, Bp., 1992, A világtörténelem nagy alakjai
10. Nagy Sándor és a hellenizmus alapvetése, Ikva, Bp., 1992 (sötétkék borítóval), Korszerű történelem érettségizőknek és felvételizőknek 
11. Az ókori görögök és rómaiak története, Ikva, Bp., 1992 (sötétkék borítóval), Korszerű történelem középiskolásoknak (Az ősközössség kora... című kötet kétharmadának jelentősen bővített, átdolgozott változata)
12. Ős- és ókortörténet, Ikva, Bp., 1994 (benne Az ókori görögök és rómaiak története anyagának bővített változata) (Gaál Ernővel, Kákosy Lászlóval, Vékony Gáborral)
13. Római regék, Lord, Bp., 1995
14. Sport, pénz és csábítás az Olümposz alján. Szórakoztató háttérinformációk az ókori olimpiák világából, MOA, Bp., 1995
15. Görög történelem a kezdetektől Kr. e. 30-ig, Osiris, Bp., 1995, utánnyomások: 1996, 1999, 2002, 2003, 2005, 2006 (Hegyi Doloresszel, Németh Györggyel, Sarkady Jánossal)
16. Az ókori olimpiai játékok története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1996
17. Ókori hősök, ókori csaták, Korona, Bp., 1999 (teljesen új, átdolgozott kiadás)

18. The History of the Ancient Olympic Games, Magyar Testnevelési Egyetem, Bp. 1999
19. Hellénisztikus történelem, MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2000, História Könyvtár Monográfiák

20. Antik harcmezőkön, Korona, Bp., 2000 (teljesen új, átdolgozott kiadás)
21. A görög sport világa, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2001

22. Az ókori olimpiai játékok története, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2002 (bővített kiadás) 
23. Héraklész unokái. A makedónok története Nagy Sándor haláláig, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2002 (teljesen új, átdolgozott kiadás, ebben már Nagy Sándor kora is benne van)
24. Botrányok az ókorban, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2002
25. Az őskor és az ókor története, EKF Líceum Kiadó, Eger, 2003, utánnyomások: 2005, 2010, 2011 (Gaál Ernővel)
26. Híres és hírhedt római császárok, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2004 (teljesen új, átdolgozott kiadás, kiegészítve az összes császár rövid életrajzával)
27. Hellén államférfiak, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2006 (teljesen új, átdolgozott kiadás)
28. Nagy Sándor hadinépe, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2006 (teljesen új, átdolgozott kiadás)

29. „Zur Sozialpolitik der Attaliden”. Kleine Schriften zur Geschichte, Religion und Körperkultur der Antike, EKF Líceum Kiadó, Eger, 2006, Pandora Könyvek 2.
30. A görög sport világa, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2007 (bővített kiadás) 
31. Ez történt Marathónnál. A görög-perzsa háborúk, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2008 (A görög-perzsa háborúk teljesen új, átdolgozott kiadása)
32. Ez történt Olümpiában. Az olümpiai játékok ókori története, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2008 
33. Ez történt Hellaszban. Az ókori Görögország története, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2009
34. A hellénizmus története, EKF Líceum Kiadó, Eger, 2011
35. Hannibal. A pun háborúk története, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., Debrecen, 2011
36. Botrányok az ókorban, Kossuth, Bp., 2013 (átdolgozott kiadás)
37. A hódító Róma, EKF Líceum Kiadó, Eger, 2014, Pandora Könyvek 35. (teljesen új, átdolgozott kiadás)
38. Regélő Róma, Kossuth Kiadó, Bp., 2015 (a Római regék felújított, átdolgozott kiadása)

Frissítve: 2016.05.06. 

A listán az utánnyomás azt jelenti, hogy a könyv teljesen változatlanul, vagy sajtóhibáit tekintve javítva került újra kiadásra. Azokat az átdolgozásokat, amelyek szövegükben, képanyagukban különböznek azonos című társuktól, külön tételként vettem fel.
Az ókortörténelem érdekes - Kertész István, az ókortudomány doyenje
A történelem hihetetlenül izgalmas. - Elméletben talán mindenki hajlandó elfogadni ezt az alapigazságot. De aztán eszébe jut egy érdektelen történelemóra, egy kínosan sikerült felelet, egy kitölt(het)etlen vaktérkép vagy egy bemagol(hat)atlan évszámlista, és a lelkesedése máris alábbhagy. Különösen igaz ez az ókortörténelemre, ahol már a főszereplők neve is oly nyakatekert, mintha csak a diákok megkeserítésére adták volna nekik, a leírásokban pedig zsonganak a görög és latin fogalmak.

Pedig az ókortörténelem is érdekes! Legalábbis ez derül ki Kertész Istvánnak, a mai magyar ókortudomány talán legrokonszenvesebb alakjának minden művéből.

Kertész István tudományának igazi doyenje. Egyetemi tanár (Prof. habil.), nemzetközileg elismert ókor- és sporttörténész, az MTA doktora, a História történelmi folyóirat szerkesztője, a Magyar Sporttudományi Társaság Sporttörténeti Szakosztályának elnöke, az MTA Ókortörténeti Bizottságának tagja, aki mintegy húsz éven át töltött be az olimpiával kapcsolatos tanácsokban és bizottságokban vezető tisztségeket, s majd harminc nemzetközi előadást tartott Németországtól Japánon át Athénig a világ minden táján. Tanított a Magyar Testnevelési Egyetemen (ma már kar), annak Doktori Iskolájában, az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán és az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Mintegy kétszáz tudományos és ismeretterjesztő cikke és tanulmánya jelent meg magyar és idegen nyelven, számos tankönyvet és egyetemi jegyzetet írt.

De ami - számomra - a legfontosabb: 24 könyvében mindvégig hihetetlenül pontosan, tényszerűen és forráshivatkozásokkal bőségesen ellátva, ugyanakkor szellemesen, élvezetesen, érdekfeszítően és az olvasóra gyakran kikacsintva képes elmesélni az ókortörténelem eseményeinek színe-javát. Ókori politikusok hatalmi játékai és luxuskedvtelései, jól ismert és számon alig tartott csaták forgatókönyvei, hősök, botrányhősök és ókori médiasztárok kalandjai, a mítoszok szépsége és a politikai manipuláció sötétsége egyformán elénk tárul könyveiből, ahol a történelmi összefüggések mindig eredetien, de a legújabb tudományos eredményeket követve bomlanak ki az olvasó előtt. Bár történész és a történelemről ír, stílusa olvasmányos és néhol még humorral is tele van. S bár a könyvei izgalmasak, mégsem tesz soha engedményt a bulvártörténetírásnak, minden, amit leír tudományos, tényszerű és ellenőrizhető. (Bár minden történelmi ismeretterjesztő mű ilyen megbízható lenne nálunk...)

Következzen Kertész István néhány tudományos ismeretterjesztő könyve, amit nagyon lehet szeretni. Ráadásul mind könnyen beszerezhető könyvesboltokban és antikváriumokban. A szerző teljes könyvlistája a Raktárban található.

Ez történt Marathónnál
Tóth Könyvkereskedés és Kiadói Kft., Debrecen, 2008.
A korábban A görög-perzsa háborúk címmel megjelent könyv kibővített és fantasztikusan szép képekkel és térképekkel ellátott változatában minden kiderül, amit a hősies hellének és a perzsa uralkodók, Dareiosz és Xerxész seregeinek i. e. 5. századi összecsapásairól tudni lehet. Hogyan győztek a görögök Marathónnál? Milyen seregrészekből állt a perzsák hadserege? Igaz-e a marathóni futó legendája? Tiszta és nemes politikus volt-e Themisztoklész, a nagy athéni hadvezér? Hogyan keltek át a perzsák a Hellészpontosznál a viharos tengeren? Hogyan zajlott le a híres, a 300 című filmből is ismert thermopülai csata a valóságban? Hogyan örökítette meg Aiszkhülosz, a neves drámaíró a szalamiszi ütközetet, amelyben maga is harcolt? A közérthető, szépszavú magyarázatokból az is kiderül, hogy kik voltak a szkíták vagy hogy miért mondták a buta emberre a görögök, hogy "nem tud írni és úszni". A könyv kiválóan alkalmas ajándéknak, mivel szép, diákoknak, mert egyszerű, érthető és megtanít arra, mikor és hogyan hihetünk az ókori forrásoknak, s mindenkinek, akit érdekel a korszak történelme. Még ha régebben sokat olvastál is a témáról, meglepetés fog érni, ha kezedbe veszed ezt a művet.

Nagy Sándor hadinépe
Tóth Könyvkereskedés és Kiadói Kft., Debrecen, 2006.
E könyv kibővített és szépséges köntösbe öltöztetett új kiadása nem sokkal Oliver Stone Nagy Sándor című filmeposzának elkészülte után látott napvilágot. A mozibemutatót követő Alexandrosz-könyvdömpingben jó volt olvasni egy modern, megbízható és magyar összefoglalót arról, milyen személyiség, milyen politikus és milyen hadvezér volt az ókori világ egyik legzseniálisabb és legismertebb uralkodója, a makedón Nagy Sándor. Kertész István egyszerűen és meggyőzően mutatja be, hogyan igyekezett Alexandrosz élete során három eszménynek is megfelelni. Egyszerre akart erőskezű, félelemkeltéssel uralkodó harcos makedón királlyá válni, akire népe várt, közben az Arisztotelész nevelte, a trójai háború hőseiért, Akhilleuszért rajongó, filozófus hajlamú, kíváncsi hellén világpolgár eszményéhez is ragaszkodni igyekezett, de Keleten despotaként kellett viselkednie, aki képes a meggyengült és tönkrement perzsa világbirodalom uralkodójának helyébe lépni. Mindhárom szerepet kiválóan alakította, meghódította korának teljes ismert világát - de sorsa a korai halál, birodalmáé pedig a széthullás lett. Az izgalmas történetből nem maradnak ki az olyan részletek sem, hogyan boldogult Sándor hadserege a mai Afganisztán területén, hogyan viselte a király azt, hogy már életében istennek tekintették vagy hogy élete során valóban jellemezték-e homoszexuális viszonyok. Ismét egy könyv, amit mindenkinek csak ajánlani lehet, akár a történelem nagy személyiségei érdeklik, akár a hadtörténelem, akár házi dolgozatot kell írnia a gaugamélai csatáról.

Ez történt Olümpiában
Tóth Könyvkereskedés és Kiadói Kft., Debrecen, 2008.
Ahogy írtam már, Kertész István kiváló sporttörténész is. Bár tudományos pályája kezdete óta legjobban a makedón kor, Nagy Sándor, és a hellénisztikus (Sándor utáni) államok története foglalkoztatta, ez volt kedvenc szakterülete, ehhez a kilencvenes években új érdeklődési kör járult: az ókori olimpiai játékok történelme. Erről tanúskodik többek közt két remek (tan)könyve, Az ókori olimpiai játékok története és A görög sport világa, rengeteg előadása és cikke, s az, hogy huszonkétszer járt Olympiában, hogy különböző kutatásokat végezzen az olimpiai játékokkal kapcsolatban. Nála jobban senki nem tudja Magyarországon, mikor milyen sportágakban lehetett versenyezni az ókorban, s pontosan mik voltak e sportágak szabályai. Hogyan rajtoltak az i. e. 5. században a futók? Mi volt az a fegyveres futás? Hogyan döntöttek az öttusa kiesőiről? Miért használtak a távolugrók lendítősúlyt? Mindezekre a kérdésekre és még sok másra ott a válasz a kötetben. Magunk elé képzelhetjük a játékok helyszíneit, a pályákat, az edzőtermeket, a templomokat, az elemózsiás sátrakat és a nyilvános illemhelyeket... Megtudhatjuk, milyen szédítő szabálytalanságokat és cseles csalásokat követtek el a korabeli versenyzők. Szó esik álruhában belopózó nőkről, halottról, akit nyertesnek hoztak ki a döntőbírák, bundákról és vesztegetésekről és Nero császárról, aki egyedüli versenyzőként indult, mégis aggódott a helyezése miatt... A szép és vaskos kötet minden eddiginél pontosabb, bővebb és teljesebb képet adó összefoglalása mindannak, amit az ókori olimpiákról tudni lehet, - és amit tudni akar a sportrajongó vagy történelemszerető olvasó.

Botrányok az ókorban
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2002.
Mindenki szereti a botrányokat: az is, aki Blikket olvas, s az is, aki Históriát. A görögök és a rómaiak is imádták. Nem csoda, ha számos botrányról olvashatunk a történelmi forrásokban. Ezek közül válogatott ki néhányat Kertész István, hogy maximális történethűséggel, de csípős nyelven megismertesse az olvasókkal. A Korrupcióval a hazáért sokatmondó cím például a hős Themisztoklész esetét mondja el, akinek ahhoz, hogy megvédhesse Athént a perzsa támadástól, a legpiszkosabb vesztegetési és manipulációs ügyekbe kellett bonyolódnia. Igaza volt? Ha az ember jó ügyért mocskolódik be, vajon tisztább marad? A könyvelő Scipio a pun Hannibáltól védte meg római hazáját. Vajon megérdemelte, hogy - ártatlanul (?) - többször is bíróság elé rángassák a hűtlen kezelés vádjával? S mit árul el szűklátókörű honfitársairól, hogy a tyúkperrel elfoglaltan kishíján nem tették lehetővé, hogy Scipio Hannibál ellen vezesse hadait? A lakomáiról híres Lucullus belső emigrációja is elgondolkodtató: vajon miért kezd el valaki, aki kiváló politikus, hadvezér, feltaláló és népszerű személyiség elfordulni az eszméktől és az "értelmes" dolgoktól, hogy egy széteső világban elpazarolja magát a kifinomult, de teljességgel felesleges élvezetekre? A könyvben benne a válasz a kérdésre: Enni vagy politizálni?. De olvashatunk Kleopatra kedveseiről, A bigámista Messalináról, Királygyilkosságokról Makedóniában vagy épp arról a botrányról, amely ezt a címet kapta: Közös feleség Pergamonban. (E történet mellesleg Kertész István kedvenc ókori színhelyén játszódik.) Minden görög és latin botrányt forrásidézetek és színes képek illusztrálnak. Aki beleolvas a könyvbe, többet fog tudni nemcsak az ókor botrányairól, de magáról az ókorról, sőt, saját korunkról is.

Ez történt Hellaszban
Tóth Könyvkereskedés és Kiadói Kft., Debrecen, 2009.
Ez a grandiózus album sokkal több, mint aminek látszik! A TKK nagy képeskönyveit általában csodálatos külalak, szépséges képek (hála a Red Dot archívumnak), kellemes használhatóság, forgatásbíró, elegáns külső és meglehetősen megbízhatatlan beltartalom jellemzi. Az olyan jó szándékkal, de kevés hozzáértéssel összeszerkesztett művek, mint például a nemrég megjelent Varázslatos Egyiptom szigorúan csak nézegetésre ajánlottak. Kivételt képez Forisek Péter A Római Birodalom képes története című könyve, amely kiváló összefoglalónak bizonyulhat diákok és érdeklődők számára. S természetesen kivétel az Ez történt Hellaszban, amelyben Kertész Istvánnak minden eddiginél olvasmányosabban sikerült összefoglalnia az ókori Görögország történetét. A könyv remekül használható iskolai készüléshez, adatok, térképek páratlanul szép lelőhelye, a képanyaga lenyűgöző - és még mindig nincs vége... Ugyanis olvashatunk benne olyan izgalmas, vitatott kérdésekről, mint hogy pontosan mitől is sorvadt el a krétai kultúra, mi az a polisz (nemcsak gazdaságtörténeti szemmel), hogyan zajlott le a (sok könyvben igencsak röviden elregélt) peloponnészoszi háború, élt-e valaha Drakón, az első nagy törvényhozó, vagy hogy milyen történeti alapja van a trójai háború mondájának és Odüsszeusz kalandjainak. Minden pontosan, a legújabb kutatási eredmények felhasználásával, logikusan levezetve, megbízhatóan. Ráadásul akárkinek megmutatom a könyvet, mindenki azt mondja, gyönyörű. Pompás ajándék olyanoknak, akik az albumokat nemcsak a polcra tenni, de elolvasni is szeretik.


Remélem, valamelyik könyv felkeltette az érdeklődésedet. Vagy már ott is van a polcodon, csak le kell emelni? A jelszó: az ókortörténelem érdekes!

Ui: A képeket az angol Sir Lawrence Alma-Tadema festette a 19. században az általa elképzelt ókorról. (Görög nő, Görög bor, Ifjú házasok, Homéroszt olvasva)

Történelemről a blogon:

Történelmi tévhiteink

Töprengések a Nobel-díjról - Mario Vargas Llosa ürügyén
Amikor idén Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat, nagyon boldog voltam, hiszen nagyon is arra méltó művésznek jutott az Erik Lindberg tervezte medál, a pénzjutalom és legfőképpen a megtisztelő cím és a díjjal járó megbecsülés. Mégis zavarban voltam, ugyanis bevallom, Vargas Llosa valójában nem tartozik kedvenc íróim közé. Olyan megkerülhetetlen az alakja, hogy egyelőre még csak kerülgetem...

Aki most ismerkedik vele, annak ajánlom a Szeretem a mostohámat című különös stílusú és szerkesztésű, rendhagyó és erotikus kisregényét vagy a világirodalom egyik leghíresebb "pályakezdő regényének" tartott, s Ottlik Géza Iskola a határonjához gyakran hasonlított, mégis egészen más A város és a kutyákat, amely egy katonaiskolában játszódik. Mindenkit intek azonban attól, hogy A kecske ünnepe című, iszonyatosan, elviselhetetlenül kemény, realista, mégis fantasztikus diktátorregénnyel kezdje a próbálkozást, ez ugyanis garantáltan elriasztja az érdeklődőt. Különös könyve még a Levelek egy ifjú regényíróhoz, amely könnyed hangvételű írásokban szólít meg mindenkit és tanít írómesterségre. Ahogyan Umberto Eco ilyen tárgyú művei, Vargas Llosa e könyve is az egyetemi olvasmányjegyzékek élére szokott kerülni mifelénk, hogy az ember örömmel pihenjen meg vele, amikor végre rászánja magát: végre egy jó alkalmazott olvasmány - s jóval több is annál: ars poetica, játék és önparódia.

Annak pedig, akit már elvarázsolt Vargas Llosa világa, ajánlom Nagy Gábor (még mindig fiatal) magyar költő, irodalomtörténész és szerkesztő remek verseit, akinek líravilága (annak egy szelete) új, intertextusok közt zajló, átértelmezett életre támasztja a perui író nem egy hősét. Itt olvashatsz jónéhányat e versek közül (például A tollnok bemutatkozik, Julia néni lázbeszéde, Julia néni a halálos ágyán).

Mivel azonban lassan Vargas Llosa-kedvenceim végére érek, inkább a Nobel-díjról szeretnék gondolkodni: mire is jó ez a díj és kik kapták, kapják.

Az Alfred Nobel alapította irodalmi díjat először 1901-ben adták ki annak, "aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá". Az első díjazott Sully Prudhomme francia költő és esszéista volt, akire valószínűleg ma már kevesen emlékeznének, ha nem ő lenne a világelső. A mai napig 103 alkalommal adtak ki díjat, négy esetben visszatartották. Négy alkalommal viszont egy évben két díjazott is volt. Így összesen 107 szerző lett irodalmi Nobel-díjas, közülük tizenketten nők. Kiválasztásuk átgondolt, azonban változó elvek alapján történt, ezért rengeteg bírálat és kritika érte és éri a világ legnagyobb irodalmi díjának odaítélőit.

A jelölés folyamata hosszadalmas és érdekes. Egy éven át, szeptembertől a következő év decemberéig folyik a töprengés: javaslatok és nevezések hangoznak el, szakértői csoportok végeznek háttérmunkát, a Svéd Akadémia ugyanúgy hallatja a hangját, mint a korábbi Nobel-díjat kapott szerzők és más tudományos műhelyek. Attól kezdve azonban, hogy kialakult az azévi jelöltek köre, s megkezdődtek a végső tanácskozások, az egész folyamatot teljes titokzatosság övezi.

Ötven éven át tilos nyilvánosságra hozni a szóba került jelöltek személyét és a viták állomásait. Még azoknak a száma és a köre is állandóan változik, akik lehetséges jelöltként szóba jöhetnek. Van, aki éveken, évtizedeken keresztül állandóan versenyben van, mégsem nyeri el a díjat, s van, akit egyszer találnak jelölésre érdemesnek, s rögtön meg is kapja a Nobelt. Így például 1938-ban először került a jelöltek listájára Pearl S. Buck amerikai írónő, akinek Édes anyaföld című, korában hatalmas sikert elért, ma már lassanként elfeledett, Kínában játszódó regénye a harmincas évek nagy irodalmi szenzációja volt. 29 jelöltet határoztak meg ebben az évben és Buck azonnal megkapta közülük a díjat. Ezzel szemben a vitathatatlanul zseniális angol drámaíró, George Bernard Shaw (a Pygmalion, a Caesar és Kleopátra és a Warrenné mestersége szerzője) hatszor is ott volt a jelöltek listáján, mire végül 1926-ban, 21 író közül kiérdemelte a pálmát.

A jelölésekkel kapcsolatos kalandokat tehát ma még csak az ötvenes évekig lehet nyomon követni, a közelmúlt izgalmas Nobel-csatáira csak harminc-negyven év múlva derül majd fény az iratok nyilvánosságra hozatalával. Ezért van az, hogy az egyik legfrissebb a ma már ismert Nobel-kulisszatitkok közül még 1957-ből való: hogyan lett az év kitüntetettje a francia Albert Camus, a Közöny és A pestis írója. A Bizottság elkeseredett vitái során 49 jelöltet neveztek meg lehetséges díjazottként, s telítve volt francia szerzőkkel a mezőny. Előkelő helyen szerepelt Camus mellett André Malraux is. Többen nem javasolták Camus díjazását, mondván, hogy a zseniális író még viszonylag fiatal, további nagy művek lehetősége van benne, s inkább idősebb, pályája delén már túljutott szerzőre kellene koncentrálni az ítészeknek, így például Malrauxre. Végül mégis Camus győzedelmeskedett. Malraux soha nem kapta meg a díjat. Camus viszont sosem kapta volna meg, ha 1957-ben végül ellene döntenek, nem publikált ugyanis több könyvet, s 1960-ban autóbaleset áldozata lett. Sokszor tehát minden megfontolás mellett a véletlen is dönthet egy író sorsról és díjáról.

A késhegyig menő viták során sok dolog befolyásolhatja az Akadémiát döntése meghozatalában. A fenti nobeli meghatározás például nem zárta ki tudományos művek és életművek díjazását sem, így kaphatta meg a díjat 1902-ben Theodor Mommsen német történész. A döntéshozók azonban időről időre hajlamosak voltak csak szépirodalmi díjként tekinteni a Nobelre, így sosem kapott díjat például Sigmund Freud vagy Johan Huizinga, mivel népszerűségük, jelentőségük akkor volt a legnagyobb, amikor éppen szépíróknak jutott a Nobel. Az idelisztikus (idealisk) szó, amely Nobel végrendeletében szerepel, kezdetben szintén óriási vitákat kavart: eleinte úgy értelmezték, hogy a kitüntetést csak ideális, nemes szemléletű, témájú és filozófiájú művek érdemelhetik csak ki. (Ilyen, ma már teljesen értelmetlennek tűnő indoklással utasították el például az orosz Lev Tolsztojt 1901-ben.) Szerencsére a későbbiekben ezt a felfogást már nem követték, különben kénytelenek lettek volna minden irodalmi újítót kizárni a díjazottak közül, tekintve, hogy ideálisnak és nemesnek sok esetben a megszokott, elfogadott témát és formát értékeljük. Az is különös, hogy ebben a korai, "ideális" tematikát kereső szakaszban kapta meg a díjat az angol Rudyard Kipling (ő egyébként mindmáig a legfiatalabb Nobel-díjas, 42 éves volt 1907-ben), akinek egyes, "birodalomépítő", a fehér, európai kultúra felsőbbrendűségét hirdető írásai saját korában is viharokat kavartak.

Szintén óriási problémát okozott, s okoz ma is a díj odaítélésénél, hogy - függetlenül attól, mi az ezzel kapcsolatos küldetésnyilatkozat - a Nobel-bizottság alapvetően európai szemléletű. A Nobel-díjas angol nyelvű szerzők máig huszonhatan vannak, a németek és franciák feleannyian, tizenhárman és tizenhárman. Ezzel szemben csak két japán, egy arab, egy indiai és egy kínai díjazottat választottak 110 év alatt. Az előző akadémiai elnök, Horace Engdahl nagy felháborodást váltott ki szavaival, miszerint "az irodalmi élet középpontja továbbra is Európa", de úgy tűnik, az újabb döntésekre is többnyire ez a szemlélet van hatással. Az is elgondolkodtató, hogy milyen felülreprezentált az észak-európai irodalom és kevés a közép- és kelet-európai választott: hat svéd, három norvég, három dán, egy finn és egy izlandi díjazottra (tizennégy) négy lengyel, egy cseh, egy magyar és egy horvát (hét, épp feleannyi) jut. A spanyol nyelven író díjazottak, akik napjainkban már sokszor Dél-Amerika írófejedelmei (a perui Vargas Llosa, 2010, a kolumbiai García Márquez, 1982) valahol félúton állnak, megnevezésük lehet (egyébként méltán nekik juttatva a díjat) kompromisszum is: néha mintha azt jelezné, nem sikerült döntésre jutni az európai jelöltek között...

Aki kevéssé értékeli a statisztikát, de végignézi a listát és elkezd nevekre vadászni, időnként úgy érezheti, az Akadémia egy süllyedő hajón ül, s évenkénti szemléletváltásaival buzgón tömködi be a lyukakat. Így volt régebben, s egy kissé így van még ma is. Amikor egyre nő a megszülető európai feminizmus jelentősége, a svéd Selma Lagerlöf kapja a díjat (1909). De vajon műveiért, vagy mert asszony? Amikor elsőként megjelenik vádként a nyugat-centrikusság, nagy előrelépésként a világszerte közismert, indiai Rabindranath Tagoréé lesz a díj, de ezzel az indoklással: "mély érzésű, friss hangú költeményeiért, melyeket saját maga ültetett át angolra, gazdagítván így a Nyugat költészetét"... Ha felmerül, hogy már régen nem lett szépíró tudós díjazott, végre odaítélik a Nobelt a francia filozófus Henri Bergsonnak (1927). Amikor a második világháború után merevséggel vádolják a döntéshozókat, a már sokszor, különböző indokokkal elutasított német Herman Hesse lesz a kiválasztott, "egyedi stílusművészetéért" (1946).

A korai problémák közé tartozik, miért nem követte az Akadémia a líra modern megújulását. Miért várt az ír W. B. Yeats 22 évet a díjra (1901-től 1923-ig, amikor megkapta), miért nem díjazták soha például a francia Paul Valeryt? Miért csak a negyvenes évektől került egyáltalán szóba a végül 1948-ban kitüntetett brit T. S. Eliot neve? Hasonló kérdés, miért szerettek bele a monumentális (realista) nagyregény és a (paraszt)eposz műfajába a húszas-harmincas években (nem lehet mással indokolni, mint a korabeli svéd irodalmi ízléssel, amely mai szemmel mindenképpen lemaradt az epika változásaitól). Még a német Thomas Mann is hagyományos műfajú, kevéssé izgalmas könyvéért, A Buddenbrook-házért érdemli ki a díjat 1929-ben, pedig ekkor már megírta A varázshegyet is. Nem csoda, hogy az ír James Joyce-nak és az Ulyssesnek soha nem jutott Nobel. E furcsa, maradi szemlélet az egész harmincas években, John Galsworthy (1932, brit, Forsyte Saga) és Roger Martin du Gard (1937, francia, A Thibault-család) kitüntetése idején is változatlan és merev maradt, csúcspontját pedig az életével jótékony szociális példát mutató, de egyértelműen lektűrszerző amerikai Pearl S. Buck díjazása jelentette 1938-ban, akiről már esett szó. Ez a kapkodás napjainkban is megfigyelhető, legalábbis vannak, akik szeretnek csak annyit mondani "Trinidad & Tobago és Dél-Afrika". Mind a kilencvenes, mind a 2000-es években született ugyanis egy-egy díj, amelyet itteni író kapott - mintha mindössze e két ország képviselné az Akadémia szemében a "nagyon messzét", s csak itt volna érdemes a karibi, vagy afrikai irodalom, egyáltalán, az Európán kívüli világirodalom nagyjait keresni. (1992: Derek Walcott, 2001: Vidiadhar Surajprasad Naipaul illetve 1991: Nadine Gordimer, 2003: John Maxwell Coetzee)

Azzal, hogy az ötvenes évektől az Akadémia modernebb szemléletűvé vált, új problémák is megjelentek. Az egyik a politikai be(nem)avatkozás kérdése. Mivel a Nobel-díj egy közösségi gesztus is, könnyen válik politikai megfontolások tükrévé. Kérdés, jó-e ez vagy nem. Sir Winston Churchill 1953-as kitüntetése például nehezen ítélhető meg önmagában. Miért kapta vajon: "mesteri történeti és életrajzi műveiért, és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért", ahogyan az indoklás írja? A második világháborúban kifejtett tevékenységéért? Mert jelképpé vált sok ezer ember számára? És az 1946-os fultoni beszéd ("vasfüggöny") hogyan helyezkedik el ebben a képben? Másik kérdés, jót vagy rosszat tett Borisz Paszternaknak, a Zsivágó doktor szerzőjének, amikor 1958-ban díjazták? A szép gesztusnak köszönhetően íróként, emberként talán még rettenetesebb helyzetbe került hazájában, a Szovjetunióban, amelyet semmiféle kényszerre sem akart elhagyni, inkább lemondott a díjról. Hogy megérdemelte-e a díjat? Véleményem szerint mindenképpen. De vajon mint "szovjet író" vagy mint Borisz Paszternak kapta meg? Elnyert kitüntetés vagy Nyugat-Európa adakozó, kiemelő és felemelő gesztusa volt elsősorban? Mert amikor Jean-Paul Sartre 1964-ben visszautasítja a "burzsoá díjat", az egyértelműen gesztus, hisz ha valaki, akkor Sartre tisztában volt önnön nagyságával... Ugyanígy jelképes, amikor 1966-ban egy férfi és egy nő, egy zsidó és egy német szerző kap díjat, akik mindketten Izraellel, a zsidó néppel foglalkoznak műveikben (Shmuel Agnon és Nelly Sachs). A megbékéltetés gesztusa gyönyörű, de akkor is gesztus. Újabban például a 2000-es év kínai kitüntetettje, Gao Xingjian, vagy a 2006-os díjazott, a törökországi Orhan Pamuk kijelölését övezték viharok: mindkét anyaország (sértő) politikai aktusként értékelte a díjazást. Ugyanakkor sokan felvetették, hogy Salman Rushdie esetében a nyolcvanas évek végén az Akadémia elfeledkezett egy fontos, szemléletjelző, embermentő gesztusról, amikor a Sátáni versek fatvával (halálos kiközösítés) sújtott szerzőjének nem adott Nobel-díjat. (Én ezzel nem értek egyet.) Úgy tűnik, ez a probléma megoldhatatlan: hol politikai beavatkozással gyanúsítják az elvileg semleges Akadémiát, hol éppen a be nem avatkozás miatt vádolják. Mégis, egyértelmű, hogy több Nobel-díj odaítélése sokkal inkább a politikáról, a világ versengő ideológiáiról, a hidegháborúról vagy a történelmi szembenézésről szólt, mint az irodalomról. Pedig ez egy irodalmi díj...

A másik modern gond, hogy szinte teljesen lezárult életművek elismerése helyett ma már megjelenik az a törekvés is, hogy egyes írókra ráirányuljon a figyelem a díjnak köszönhetően. Így aztán a nagyközönség által kevéssé ismert vagy teljesen ismeretlen nevek is felkerülnek a díjazottak dicsőségtáblájára. A népszerűség azonban vagy megjön, vagy nem, a statisztikák szerint erre igazán nem tud hatni a Nobel-díj odaítélése. Például Magyarországon a hatvanas évek óta adtak ki Doris Lessinget (ő mindmáig a legidősebb nyertes, 87 évesen kapta a díjat) és Le Cléziót közepes sikerrel. 2007-es illetve 2008-as díjazásuk szép könyv(újra)kiadási hullámot indított el, s nyilván olvasóik számának növekedését eredményezte, de mára ez a jelenség már kezd lecsengeni. Mario Vargas Llosa viszont nálunk eddig is igen népszerű volt, hála az Európa kiadó folyamatosan megjelenő életműsorozatának. Népszerűsége nyilván megnő idei győzelme után, de valószínűleg később is megmarad majd. A Nobel-díj mindenesetre nagy úr. A tavalyi év németül író, Romániából érkezett kitüntetettjének, Herta Müllernek már 1995-ben, három évvel megjelenése után magyarra fordították A rókák csapdába esnek című, szerintem fantasztikusan jó és megrázó regényét, amit nagyon szeretek (Pesti Szalon). A könyv úgy jelent meg tavaly új fordításban A róka volt a vadász címmel (Cartaphilus kiadó), mintha az előző kiadás, az elmúlt tizenöt év nem is létezett volna. Magyarország a díj hatására és marketingszempontból "felfedezte" Herta Müllert, holott ezt már 1995-ben megtette, vagy megtehette. Ez persze az írónő tehetségén, könyvének szépségén nem változtat, de elgondolkodtató. Mit hoz magával a díj: igazi érdeklődést és megbecsültséget, vagy a a sznobokat megfogó reklámot és kiadói bevételeket? (Mondjuk, mindkettőt.)

Végül ott van az "ismeretlenek" kérdése. Szégyen, ha nem ismerjük őket, főleg, ha valamely európai nyelven írnak, amin mi is olvashatunk. Mégis elgondolkodtató, valóban "ugyanolyan" jelentős szerző-e az amerikai Toni Morrison (1993), mint García Márquez (1982)? A dél-afrikai Nadine Gordimer (1991), mint az amerikai Ernest Hemingway (1954)? A francia Claude Simon (1985), mint az ír Samuel Beckett (1969)? Mert lehet ugyan azt mondani, hogy nem érdemes a Nobel-díj korai korszakán élcelődni, amikor még nem voltak egységesek a szempontok és 1910-ben a pikáns, kedves, közepes bestsellerszerző, Paul Heyse első német íróként vehette át az elismerést, megelőzve olyanokat, akiket ma is olvasunk. De ma már - elvileg - nem kerülhet olyan a névsorba, akiről tíz vagy húsz év múltán azt gondolják majd, nem biztos, hogy ott kellene szerepelnie a nevének. Pedig a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek esetében mára már ugyanúgy kérdésessé vált öt-hat név, mint a korábbi korszakok díjazottjai között...

A megtiszteltetés elvehetetlen, a Nobel-díj biztosan jelent tehetséget, minőséget. De egyre hosszabbra nyúlik azok listája is, akiknek - talán - meg kellett volna kapniuk ekkor és ekkor, de a bizottság nem élt a lehetőséggel. Ez szomorú egy kissé: miközben a Nobel-díj az etalon, a legfőbb díj, nincsen Nobel-díja a már emlegetett Lev Tolsztojnak, Henry Jamesnek, Henryk Ibsennek, Marcel Proustnak, Rainer Maria Rilkének, Federico García Lorcának, vagy hogy modernebb nevek is szerepeljenek, örökké sajnálni fogom, hogy már sosem lehet Nobel-díjas George Orwell, J. D. Salinger vagy John Updike. S bár tizenkét hölgy is szerepel a névsorban, Virginia Woolf hiányzik közülük. Igaz, a hiányzók listáját kinek-kinek egyéni ízlése alakítja, mégis, egészen biztos, hogy a bizottság nem egy esetben vakon ment el nagy írók, nagy életművek mellett. S hogy vajon ma mi a helyzet? Ezt nyilván csak a távlat alapján lehet majd megítélni: reménykedhetünk, hogy nem így történik.

Furcsa dolog tehát ez a díj. Mindenki büszkén viseli. Mindenkinek számít, aki megkapja. De nem kapja meg mindenki, aki számít.

Ezért jó az idei döntés. Mario Vargas Llosát biztosan olvasni fogunk még sokáig. Bevonulhat az irodalmi örökkévalóságba.
Négy kemény könyv érzelmes nőknek
Ma négy olyan könyvet szeretnék ajánlani, amit véleményem szerint kár volna kihagyni az olvasmányaid közül. Főleg, ha hölgy vagy. Mind a négy nagyon kemény, sötét történet, s mind a négy igazi irodalom, tele egyedi narratív megoldásokkal és rendhagyó szövegötletekkel. Mind a négyet nagyon szeretem, de nehezen olvasom újra, mert érzelmileg igencsak megterhelőek, ugyanis elhozzák a katarzist...

1. Iselin C. Hermann: Expressz ajánlott!
Polar Könyvek, Bp., 2003, 184 oldal
A dán írónő levélregénye 1999-ben jelent meg és nagy vitákat kavart. Ha manapság, az ezredfordulón az olvasó világ képes megbotránkozni egy regényen, mert az elképzelhetetlenül, botrányosan és izgatóan erotikus, akkor biztos lehetsz benne, a szerző tud valamit az írásról. A történet különleges és kalandos: Delphine, a fiatal dán lány beleszeret egy középkorú, francia festő képébe és a képen keresztül a sosem látott, sosem ismert férfiba is. Felkeresi tehát egy nagyon őszinte, merész hangú levélben, a férfi kimérten, de kedvesen válaszol, s megkezdődik egy levelezés, amelyben a távoli szerelmesek tabukat döntögetnek: örök testi és lelki szerelmet esküsznek látatlanban és házasságot törnek elementáris erejű szavakban. Az ódon műfaj, a levélregény új életre kel, szexis, szépséges és meglepő prózát olvashatunk. Aztán a cselekmény eljut a csúcspontra: Delhine és Jean Luc nem bírják tovább egymás nélkül, s a lány elindul a távoli francia kisvárosba, hogy találkozzon szerelmével. A végkifejlet azonban olyan megrázó, mint egy földrengés: a kettős csavart biztosan nem felejted el. Könnyed nyelvű, rövid, súlyos könyv, igazi irodalom.
Ha gyümölcs volna, lédús, vérvörös gránátalma lenne.

2. Ali Smith: Hotel Világ
Bastei, Bp., 2002, 248 oldal
Lehet, hogy már találkoztál a könyvvel egy antikváriumban: de megláttad a pinkpacsuli színű borítót vagy a Bastei füzetes regénykiadó feliratát a címlapon és már vissza is raktad a polcra némi megvetéssel. Legközelebb ne tedd! Az 1962-es születésű írónő regénye valódi irodalom, 2001-es megjelenése óta több mint öt rangos könyvdíjat elnyert már. S ha valamelyik szín nagyon nem illik hozzá, az a rózsaszín: hiszen a könyv halállal kezdődik és végződik. A nevetségesen kisszerű és értelmetlen halálba zuhan a tizenkilenc éves angol lány, Sara Wilby, a könyv hat fejezetében pedig ez után a halál után nyomozhatunk érdes, ironikus, sötét és költői szövegek között: hogyan lehetséges, hogy így érjen véget egy élet? És mi az a halál? A Hotel Világ (vagy Glóbusz Hotel), Sara munkahelye egyértelmű szimbólum a regényben, de jóval több is annál: holtpont az időben és a térben, ahol találkozik hat idősík ("a múlt, a múlt jelenje, a jövő, a jelen múltja, a múlt jövője és a jelen") és hat szereplő: Sara életének részesei és idegenek, akiknek a sorsát széteső szavaikból, különös monológjaikból és tudatfolyamaikból nyomozhatjuk ki visszafelé. Végül megjelenik valami nagyon-nagyon fájdalmas érzés, valahol, a gyomrunkban, aztán összeszorul a torkunk - és ekkor ér véget a regény. De addigra már minden jóvátehetetlen. Nagyon jó könyv.
Ha gyümölcs volna, sötétvörös, aprószemű, fanyar meggy lenne.

3. Joyce Carol Oates: Hőség
Trívium, Bp., 2004, 312 oldal
Az amerikai szerzőnőtől sok regényt választhattam volna (eddig 13 jelent meg magyarul, épp most friss az Egy szép szűz leány az Európa kiadónál), mégis egy novelláskötetet ajánlanék figyelmedbe. A Nobel-díj várományosként emlegetett Oatesnak ez a könyve eredetileg 1991-ben jelent meg Amerikában, de semmit sem veszített aktualitásából, s bámulatosan árulkodik tehetségéről. Oates mindig, amióta csak ír, az élet sötét oldalát rajzolta meg tökéletesen kidolgozott és angyalian nyugodt szövegű, halálpontosan szerkesztett írásaiban. A Hőség számos emlékezetes novellát tartalmaz, melyeknek közös alapélménye a félelem. Valamennyien biztonságot és békét akarunk magunk körül, különösen vágyunk erre, ha nők vagyunk. A világ azonban - bármennyire szeretnénk meggyőzni magunkat róla - nem ilyen. Közönyös, erőszakos, magánnyal és brutalitással teli. Előfordulhat például, hogy erőszakos gyerekek támadnak rád: szerencsére nem bántanak, de megszégyenítenek és elveszik a ruhádat. Ott állsz egy teljes élettel a hátad mögött, negyvenhat évesen, Meztelenül. Vagy épp otthon vagy gyönyörű otthonodban, bájos kislányoddal, épp hazavárod gyöngéd és kedves férjed, amikor ketten belépnek a hátsó ajtón és az egyiknél ott A kés. Rettenetes a Hőség, amikor az egyik novella végén valaki "felkiált, aztán belebotlik valamibe, ami lepedőkbe csavarva hever a padlón". Vagy ott van Joel története, aki feleségével, Kimmel elveszíti a kisbabájukat, aztán Házkeresésre indul, de csak önmagát találja meg. Sötét, komor, szörnyű történetek: igazak, elkeserítőek és sokáig velünk maradnak az álmatlan éjszakákon. Mégis felemelő olvasni őket, mert sajátosan, nyugtalanítóan szépek és rendjén lévők.
Ha gyümölcs volna, torokszorító, savanykás egres lenne.

4. Kate Atkinson: Fénykép ezüstkeretben
Geopen, Bp., 2003, 436 oldal
Az 1951-ben született angol szerzőnő 1995-ös, első regénye eredeti címén a Behind the Scenes at the Museum címre hallgat. Ez talán még inkább kifejezi, milyen is ez a látszólag hagyományos, monumentális családregényként induló, majd egyre személyesebbé és szívszorítóbbá váló könyv. Egy élet tárgyai, emlékei és képei között járhatunk fel s alá az iróniával és némi csalódott tisztánlátással visszatekintő főszereplő, Ruby vezetésével, aki 1951 és 1992 között éli életét, melyet 13 fejezeben mond el. Minden róla szóló történethez tartozik azonban egy másik, egy lábjegyzetes, amellyel az előző századfordulóig, családja, szerettei és utáltjai messze múltjába kalandozhatunk vissza, szép, független és furcsa nők sorsát ismerhetjük meg, akik elhagytak egy férfit, vagy elvesztettek egy férfit, hozzákényszerültek egy férfihez, vagy rajongtak egy férfiért, akik elrontották a sorsukat és akik megjavították, akik álmokban éltek és akiket megfosztottak az álmaiktól. Szerelem és csalódás, boldogság és kiábrándulás, női és férfitörténetek váltakoznak egymással a könyv lapjain, lebilincselően, bonyolultan, mégis követhetően, s közben Ruby életének titkaira is lassan fény derül, utolsóként arra, miért nem lehetett ő édesanyja "drága, drága gyöngye"... S miközben Ruby megfejti önmagát, mi, olvasók is közelebb juthatunk ahhoz a megfejtéshez, milyenek is valójában a nők. Cseppet sem romantikus vagy giccses, mégis varázslatos könyv, ami az első néhány lap olvasása után beszippant és nem enged el többet.
Ha gyümölcs volna, pazar illatú, halvány rózsaszín őszibarack lenne.

Remélem, belekóstolsz valamelyik könyvbe, s te is megszereted legalább úgy, mint én. Jó csemegézést!

Frissítés: kiváló elemzések Entropic blogján az Expressz ajánlott!-ról és a Hotel Világról!

Ui: Ezt láttad már?